A 2020-as Gigaton kapcsán írtam itt a blogon, hogy a Pearl Jam egy felnőtt zenekar, akik immáron felnőtteknek csinálnak felnőtt zenét és nincs is ezzel semmi baj, mert az idő vasfoga a kockás flanel inget is megcsócsálja, egy joviális ötvenes-hatvanas rockzenész meg mégsem mászkálhat régi szakadt göncökben.

Ennek megfelelően a banda halad a korral, ami esetükben szerencsére nem egyenlő a trendek követésével, sokkal inkább önnön árnyékukból próbálnak rendre kilépni, amely az évek során elég méretesre nőtt, így minden új Pearl Jam lemez valahol ennek a kihívásnak igyekszik megfelelni.

A legújabb Dark Matter is ebben a szellemben készült azon recept alapján, hogy nincs recept és a jóízlés határain belül mindent szabad amihez az ötösnek kedve van. Nyilván Eddie Vedder baritonja a ragasztó amely összefogja az ismét csak eklektikusra faragott lemezt, bár ez kb. a Yield óta nem újdonság, mármint a stílusok és hangulatok közötti önfeledt kalandozás. Összességében a Gigatont ugyan merészebbnek éreztem, a Dark Matter is tartogat azért egy két meglepetést, bár olyan szokatlan dolgokat nem művelnek, mint amilyen a new wave-es Dance Of The Clairvoyants volt anno.

Mike McCready a megjelenés előtt nyilatkozta, hogy ezúttal egy súlyosabb lemezre készülhet a közönség, persze ezeket a kijelentéseket illik némi fenntartással kezelni. Már a Lightning Bolt előtt is ezzel heccelték a rajongókat és a kislemeznek bedobott Mind Your Manners valóban egy zúzós albumot vetített előre, ehhez képest a Pearl Jam akkor sem készítette el a saját kis Reign In Bloodját és -spoiler!- ezt most sem tette.

A kislemeznek választott Dark Matter és Running igazi tökös-mákos rockdalok, főleg az utóbbinak van húzása, azonban a keménykedés ebben ki is merül. Még talán a React, Respond tartja a  tempót, aminek ráadásul van egy jó kis Soundgardenes mellékíze, szóval McCready abban nem kamuzott mikor arról mesélt, hogy Matt Cameront ezúttal jobban szabadjára eresztették.

A harmadik kedvcsináló folk-rockba hajló Wreckage aztán még inkább árnyalta a képet, az album nyitó Scared Of Fear hallatán meg végképp világossá vált, hogy Mike másképp értelmezi a keménység fogalmát. A nóta a Yieldről sem lógna ki, a trippelős középrész ugyanakkor a Binaural Pink Floyd-os elszállásait idézi, ettől függetlenül egy tényleg fasza kezdődal, ami csak annak lehet csalódás, aki felült a füllentős gitárosnak.

A Won’t Tell középtempója sem dönti ki a ház oldalát, nem is ragad annyira, inkább olyan érzésem van, hogy ezt már hallottam tőlük, egyszóval kellemes töltelék a szellős Upper Hand elé, ami viszont megint a Binaural világában kalandozik (úgy tűnik a 2000-es lemez is referencia volt a Yield mellett a dalszerzés során).

A Waiting for Stevie viszont egyértelműen a Pearl Jam grunge korszakának lenyomata, mind a gitárhangzás, mind Eddie dallamai a 90-es évek elejére repítik a hallgatót és talán nem én vagyok az egyedüli aki szerint több ilyet is elbírt volna a Dark Matter (a dal egyébként még az Earthling című Vedder szólólemez munkálatai alatt szökkent szárba miközben Eddie és Andrew Watt producer a végül több órás késéssel befutó Stevie Wonderre várakoztak). 

A zárás aztán kicsit langyosra sikerült: a Something Special tábortűz mellé való countrys gitározgatása a kreditek szerint Josh Klinghoffernek (is) köszönhető aki az RHCP után most a Pearl Jam körül ólálkodik, a Got To Give a rádióbarát nóta definíciója, a himnikusnak szánt Setting Sun meg szintén olyan semmilyen.

Az aktuális producer csodagyereknek kikiáltott Andrew Watt közreműködése nekem sajnos nem túl jó ajánlólevél, Ozzy és Iggy Pop legutóbbi átlag albumai után a Pearl Jamnek is csinált egy "biztonságos lemezt" és bár a katarzis elmarad azért jó legendához méltó módon, megint van 4-5 olyan fasza nóta, ami végül elviszi a hátán a Dark Mattert.