Lassan bebizonyosodik az a képzetem, hogy nem vagyok teljesen százas. Miért? Mert képes voltam a Black Veil Brides után egy újabb mazo kategóriás lemezt bevállalni. Ha ezt olvasod, valószínűleg már rájöhettél, hogy napjaink talán másik legnagyobb zenei közellensége, a Nickelback új kiadványa, a No Fixed Adress a kritika tárgya.
Első lépésként az előző lemez óta szakítottak a Roadrunnerrel és átpártoltak a Republic Recordshoz. A kiadó élharcosai között ugyanúgy megtalálható a Black Sabbath és a ZZ Top, mint Nicky Minaj és Lil Wayne is, de több a pop. Nem is kezdtem el azon aggódni, hogy a végén még húzós riffekkel akarják szétrombolni az agyamat. Sőt, igazából nem változott semmi az eddigiekhez képest. Nagyon nem.
Az eddigi 7 albumon megszokott dallamokat, kliséket hallhatjuk megint a szűk háromnegyed óra alatt, így aki szívbeteg is bepróbálhatja, megijedni nem fog a meglepetéstől. Néha rálépnek a torzítóra, de igazából azt sem gondolhatják komolyan, mert akkor is csak annyira lesz vad és erőszakos a zene, mint egy húsvéti nyuszi a csatamezőn.
A nyitószám, a Million Miles an Hour egész korrekt riffel nyit, kis torzított ének, jó kis robbanós refrén. Kicsivel több döggel, hangsúlyosabb gitárokkal sokkal jobban ütne a dolog, de még így is elmegy. Nem azt mondom, hogy ezentúl rajta lesz az állandó kedvenceim listáján, de kezdésnek ideális. Az Edge of a Revolution szintén jó riffel nyit, de a verze és a refrén már nagyon jellegtelen. A közönségénekeltetős részt meg meghagyhatták volna csak a koncertekre, mert ezzel együtt indokolatlanul hosszú lett a dal. Klipet viszont kapott, úgyhogy élőben is több mint valószínű, hogy menni fog az együttdalolás. A What Are You Waiting For szintetikus dobja, szintis prüttyögése már sejtteti, hogy egy igazi lassú dalocskával lesz dolgunk. Van megint „robbanós” refrén, az egész annyira rádióbarát, hogy... igazából, ha nem vigyázunk, arra eszmélünk, hogy ezt dúdolgatjuk tésztafőzés közben. Nem csoda, hogy mézesmadzagként előzetesben ezt is kidobták az éhező fanatikusok és rosszakarók elé.
A She keeps me up biztos, hogy kiadói nyomásra készült, ilyen Nickelfunk nótát maguktól nem csinálnának. Jó ziccer lett volna, mégis lapos. És innen már csak a lejtmenet jön. Nem nagyon van ezek után, amire felkaphatnánk a fejünket, ezerszer eljátszott, ellőt klisék, ismerős dallamok kísérnek végig a hátralevő szűk félórában. Amire talán felkapja a fejét a figyelmes zenehallgató, az a Miss You. Annyira csöpögős, hogy úgy kell edényt rakni a hangfal alá. Kis fütyörészés, kis zongora, nagyon rózsaszín. Slusszpoénként a Got Me Runnin’ Roundban még vendégszerepel egyet Flo Rida. Kell ennél több? Igen! A refrénje megfűszerezve a műanyag fúvosokkal. Meg az egész erőlködés, ami ebben a dalban megy. A brigdeben a rap az említett művészúrtól már tényleg csak kegyelemdöfés.
Végeredményben az új Nickelback CD a fanatikusok számára nyugodtan odatehető az eddigiek mellé, mert teljesen olyan, mint az előzőek, csalódás nem érheti őket. Majdnem azt csinálják, mint az AC/DC, meg a Motörhead, de míg a nagy öregeknek jól áll az állandóság, a Nickelbacknél fájdalmas a végeredmény. Ha őszinte akarok lenni, akkor a mazochistább, kíváncsi lelkű kiscserkészek adhatnak neki egy esélyt. Viszont ha eddig is már kivert a víz a zenekartól, most is nagy ívben kerüld el. Sajnálom, most sem lettem rajongó. Nem is terveztem.
