Mindig kicsit veszélyes vállalkozás, ha egy zenekar a sokadik lemezét önmagáról nevezi el. Ilyenkor mindig előhozzák az öndefiniálás, vagy az új kezdet szövegeket, aztán néha puffanak is kellemeseket, mert őszintének kell lenni: ritkán jön be a várva várt nagy siker... Adjuk hozzá, hogy mindezt a metal egyik leginkább közutálatnak örvendő zenekara teszi és máris eggyel pikánsabb a sztori.
Megint egy mélyvíz kategóriás lemez lett az áldozatom, mivel őket sem nagyon ismertem a nevükön kívül, de talán nem is baj ezen korong alapján. Legyen az én hibám, de a nagyon divatos zenekarokat csak kis kivétellel szoktam megfülelni, mivel egy jó részük csak egy sablonra készül, néhány nap alatt kikopnak a játszási listámból. Nem mellesleg a hajmetal/csajmetal sosem vonzott igazán, BVB-ék meg nem titkoltan ebben az irányban próbálkoznak.
5 éven belül ez a negyedik lemeze a hollywoodi ötösfogatnak, ami még valahogy érthető is, hiszen addig kell ütni a vasat, amíg meleg ugyebár, de a tömegtermelés nem mindig tesz jót a daloknak, a lemezek színvonalának, ahogy ezt már több helyen láthattuk.
Az egyik legfontosabb változás a zenekar körül, hogy elhagyták az indokolatlanul sok sminket. Ez már bizakodásra is adhat okot, mert egyfajta komolyodást is jelenthet, persze a szépfiú image-et nem akarták levetkőzni annak ellenére sem, hogy Andy Biersack énekes is megszabadult a hajkoronájának nagy részétől.
Ami pozitív: Andynek, aki ugyebár a tini csajok vágyálmainak megtestesítője, egyedi, szinte azonnal felismerhető, ennek ellenére mégis kicsit a Nickelbackes Chad Kroegerre emlékeztető hangja van. A zenészek is hallhatóan jó viszonyt ápolnak a hangszereikkel, az alap tehát adott, mégsem akart nálam összeállni a dolog.
A szűk háromnegyed órás korongot a Heart of Fire nyitja, jó kis koncertkezdő nóta lesz, lendületes, korrekt dallamokkal. A már említett énekeshasonlat leginkább itt jön elő, nem tudom nem odaképzelni Chadet a mikrofonhoz. A másik kihagyhatatlan hasonlat az Avenged Sevenfold. A számszerkezet és a dallamok szinte egy az egyben ráférnének akármelyik korábbi A7X maxi B oldalára. De csak azért oda, mert Synyster Gatesék jóval hangulatosabban, ízesebben tolják, több váratlan húzással. És M. Shadows is jobb énekes. Sajnálom, ez van.
A Faithless viszi tovább a szekeret, a lemez talán legjobb nótája! Ha meg kellene mutatni egy dalt, hogy mégis milyen ez a lemez, biztos, hogy ez lenne az, amit kiválasztanék. Itt már tényleg kíváncsi lettem, hogy a két másik említett zenekar kollaborációja vajon milyen eredményt hozna, mert le merném fogadni, hogy valami ilyesmit. A Devil in the Mirror már kevésbé jó dal, van benne természetesen óóó-óóó-zás, a refrén is egész jó, élőben biztos lehet rá közönséget ugráltatni, de nekem annyira nem jön át.
Ezután jön a klipes Goodbye Agony, az első öngyújtó/mobiltelefon lóbálós ballada. Nem igazán hat meg, nagyon tipikus. De igazából a lemezre általában elmondható, hogy középszerű, mégis a fogósabb fajtából származó dalok uralják, sok a töltelék. Ha még ki kellene az ez utáni dalok közül emelni valamit, akkor a Stolen Omen lenne a jelöltem, mert a korábbi évek hörgős vonalából visszahoztak egy kicsit. Korrekt nóta, de a fő riff akaratlanul is a Rammstein Ich tu dir Wehjére emlékeztet.
Lehet, ha inkább pihennének egy kicsit és bevállalnák, hogy kicsit kiesnek a reflektorfényből, egy komolyabb, combos albummal lehetne előrukkolni, mert itt végig ezerszer hallott megoldások mennek, ami az élvezeti értékhez nem ad hozzá. Bocsi, srácok, ez nem igazán jött át nekem, de mivel nem akarom, hogy a tizenéves lányok megkövezzenek, meg a hangszeresek néha tolnak kellemes dolgokat (amiért igazából mínuszpont is járna, mert nem teszik többször), hozzáadok egy keveset az általam kigondolt pontszámhoz.
