Szólólemezt kiadni mindig necces. A rajongók azt várják, hogy majd hozod a saját zenekarod stílusát, aztán kalap. Ez a biztonsági játék meg jól el is pakolja a süllyesztőbe az adott korongokat, meghagyva azt az igazán nagy fanoknak, akik mintegy senki által nem szeretett árvára, megvető, de kedves mosollyal az arcukon ölelik azt magukhoz. Ha már más nincs, aki szeresse. Na, Jonathan Davis elkerülvén mindezt, megpróbált valamennyire elrugaszkodni ettől az elvárástól és megmutatni, van élet a Kornon kívül is és belépett a sorba: egyedüli kakukktojásként pótolta az elmaradását szólólemez téren (Munky, Head és Fieldy már korábban ellőtte a dolgot, ráadásul Raynek is ott van a KXM, mint side projekt) és megmutatta, hogy ha rajta múlna, hogy képzelné el a zenét, ami a belső örvénylő káoszából tör előre.

Jonathan Davis és persze a Korn olyasmi a modern metal számára, mint korábban a Black Sabbath, netán a Led Zeppelin, az Iron Maiden, vagy a Metallica volt a saját stílusában, csúnyán szólva (első) fénykorszakában. Mire is gondolok? Gyorsan el is mondom, mielőtt virtuálisan is megköveznétek: a hatás, a súly. A '90-es évek második felében alig találni olyan (nem hagyományos felfogású) zenekart, amelyre ne lett volna hatással a bakersfieldi ötös muzsikája ilyen, olyan formában. Ahogy a fent említett nagyok is, egy meredeken felfelé ívelő kezdettel Kornék bevették a világot jó két évtizede. Meg is lett az eredménye, többek között az idén húsz éves Follow The Leaderrel, ami az egyik csúcsalkotásuk azóta is. Valószínűleg már az is marad.

Az egész a már szupersztár, seggfejrocker korszakukban született, a cím is elég beszédes ilyen szemszögből, de ott voltak, tették, amit tudtak (ráadásul nagyon is jól tették) és az ezredfordulóra igazából a metalvilág szinte egésze az ő kezükből evett. Kb. azt is lehetett tudni, hogy ha valamelyikük egy jóízűbbet fingott, többen talán szidták is őket a metal tönkretételéért. Meglett az egésznek a böjtje, 2005-re összeomlott az egész Korn gépezet, előbb Head, majd David Silveria hagyta ott a fedélzetet, majd jött a (jobb híján) kísérletezés korszaka. Rövid időre a másik gitáros, Munky is dobott egy lécet és mielőtt visszatért volna, csinált egy másik bandát, lemezestől, ahogy kell. Finoman szólva egyáltalán nem találták a fonalat a Kornon belül. Hogy merre legyen az arra. Mert akkor leginkább hátrafelé volt.

Ebben az időszakban fogant meg a jó Jonathan fejében a szólólemez gondolata, azaz körülbelül egy dekáddal ezelőtt. Mondjuk úgy, hogy nem kapkodta el a projektet, de talán jól is tette. Ha akkoriban, a csapat mélypontján kiad egy ilyen albumot, tuti mindenki elkezdi temetni a Kornt, lehet, hogy ma már egy szépemlékű, ám csúnya véget ért legendaként gondolnánk rájuk. Viszont szerencsére nem így történt, Head visszatérésével magukhoz tértek és kezdik visszanyerni a megkopott fényüket. Persze már sosem lesznek akkorák, mint a nagybetűs fénykorszakban, viszont az elmúlt két lemez azért elégedett csettintést váltott ki a tősgyökeres rajongókból is. Meg is érdemelték. Persze közben végig  halasztódott a későbbi Black Labyrinth anyagának megjelenése, ami most, talán pont jókor, a csapat második, bár kevésbé masszív fénykorának közepén sunnyogott be a piacra.

Hogy a Sumerian gondozza az egészet, az egyfajta garancia a minőségre, és tényleg: ez a lemez egy egész kellemes hallgatnivaló lett! Az ikonikus énekhang miatt nem lehet elkerülni a Korn párhuzamot, ha akarnánk sem, viszont itt a zene egy kicsit másabb. Egy kevésbé zaklatott, könnyedebb, de azért a gyökereket meg nem tagadó irányt vett a csomag. Egyértelműen érezni rajta, hogy a 2007-es névtelen Korn lemez környékén kezdődött az írása, azt az ízt, az akkori fonalat folytatja ez a korongocska.  Persze vannak itt más elemek is, jól tudjuk, hogy Jon papa nem feltétlen volt sosem igazán nagy metalos, így szinte alapértelmezetten jönnek a darkos hatások is, de szerencsére, nagyon-nagy szerencsére a JDeviles, elektros vonalat nem dobta be az üstbe. Adta az ég! Vannak viszont meditatív, fúvósokkal, perkásokkal díszített részek, ami megadja azt a pluszt, amit látatlanban is vártunk az anyagtól. "Hiszen minek külön dolgozni, ha ugyanazt adom ki, amit a saját bandámmal is megtehetnék?" "Igen, igazad van, Jon, teljesen igazad! Bárcsak többen is így gondolkoznának!" - pörgethetnénk le a rövidke képzeletbeli beszélgetést a legendával.

Persze nem kell megijedni, nem tűntek el a gitárok a Fekete Labirintusban, nem kell nagyítóval kutatni a súlyos riffeket, grooveokat és a jóféle dallamokat, csupán annyi történt, hogy egy nem annyira Kornközeli, hanem inkább egy alternatív, néhol világzenei elemeket is lecsöppentő csokrot nyújt át nekünk Davis Papa. Furcsa csokrot, mert nem minden szála egyenlően szép, nem mindegyikre mondanám azt, hogy milyen gyönyörű, de azt be kell vallani, hogy érezni, hogy volt munka velük. Ha kell, teljesen elvisz a légiessége, viszont ha kell, úgy odadörren, hogy szinte már az anyazenekar albumait lapoznánk fel a hasonló dolgokért. Egyébként ahogy írtam, kicsit olyan, mintha a 2007-es cím nélküli, meg még talán az Untouchables világának és a világzenének egy kifacsart, zaklatott szerelemgyereke lenne ez az egész. Egy, a címhez illően sötét labirintus, melynek a jobb pillanataiban érdemes azért kicsit el-elveszegetni.

Az előzetes dalok amúgy jó érzékkel lettek kiválasztva az albumhoz, frankón lefedik a várható ötven perc anyagát. Akár azt is mondhatnám, hogy azok viszik a hátukon az egészet, mert valóban azok a legkiemelkedőbb dalok. Azaz: Everyone, Basic Needs és What It Is (plusz még a The Secret, amit igazán kiemelkedőnek tartok). A többivel is lehet rokonszenvezni, vannak jó darabkák, ötletek, dallamok, jó érzékkel felépítve. Mert az album dalai első körben a rockosabb, gitárközpontúbb témákkal beédesgetni, aztán mire eljutsz a végére, azt veszed észre, hogy kevesebb a gitár, de valahogy nem is nagyon hiányoznak. Érdekes, hogy talán pont emiatt a második fél hathat valamivel érdekesebbnek. Okos, okos húzás, szépen bevisz a labirintusba! Viszont azért kell az egésznek pár hallgatás, mire teljesen be fog érni, ezt biztosra mondhatom. Nem azért, mert annyira nehéz hallgatnivaló lenne, csak rá kell állni a hangulatára, ami talán egy kicsivel több időbe telhet, mint alapesetben szokás. De meg fogja hálálni, azt garantálom!

Azt mondom, hogy aki a közepesnél jobban kedveli a Korn muzsikáját, vagy nyitott a kísérletezőbb rocklemezekre, melyeken nem félnek elszakadni a hagyományos elemektől, az adjon esélyt ennek a lemeznek, veszíteni nem veszít semmit. Lehet, hogy nem ez lesz az év lemeze, amire rásegít, hogy nem éppen egy olyan dalgyűjtemény, amely egyből be fog érni, de azért egy teljes mértékben szerethető, magával ragadó hangulatú, utaztató valami lett a Black Labyrinth, melyet nem fog pár év múlva szégyellni sem a szerző, sem a hallgatóság. Most viszont, hogy ez is kijött a dalnok tollából, megkönnyebbülten eshet majd neki az új Korn albumnak, mely reméljük, továbbra is hozni fogja az előző két lemez szintjét.