Nagyfelni, nagyklíma, nagyzene – a használt autók világában ezekkel a szavakkal írják le, ha a portéka vonzerejét bizonyos extra felszerelések növelik. A Sign Of The Wolf bemutatkozó lemeze más értelemben nagyzene, bár a vonzereje kétségtelenül megvan.
A Sign Of The Wolf egy friss formáció, bár a résztvevői tapasztalt muzsikusok. Nem rendes zenekar, nem is supergroup, jobb híján nevezzük projektnek. Az ötletgazdája Bruce Mee, a Fireworks rockmagazin, valamint a Now & Then kiadó társalapítója. Bruce a hetvenes-nyolcvanas évek brit hard rock- és metal lemezeivel szerette meg a műfajt, különösen azokkal, amelyeken Ronnie James Dio énekelt. A metálvilla aranytorkú elterjesztője akkoriban megfordult a Black Sabbath és a Rainbow soraiban, majd szólóban is maradandót alkotott. Bruce azt vette a fejébe, hogy összehoz egy teljes nagylemezt ebben a stílusban, és minél több olyan zenészt meginvitál, akiknek komfortos ez a közeg, esetleg játszottak is a nevezett bandák valamelyikében. A dalokat Fredrik Folkare gitárossal (Eclipse, Nordic Union) ketten írták, a stílus nagyívű, epikus brit hard rock-heavy metal sok gitárszólóval és billentyűvel. Fredrik emellett hangmérnöki feladatokat is elvállalt.
A lemezen összesen tizenketten játszottak, arra vonatkozóan nem találtam információt, hogy miért volt szükség több dobosra, illetve basszusgitárosra. A teljes felsorolástól eltekintek, hadd szemezgessem ki a húzóneveket: Fredrik mellett két másik gitáros is tiszteletét teszi, a szólók zömét Doug Aldrich (Dio, Whitesnake, Dead Daisies és sok más) játssza, de elfogadta a meghívást Steve Morris is, akit Ian Gillan mellől ismerhetünk. A dobos Vinny Appice, a billentyűsök pedig Mark Mangold valamint Tony Carey, egyenesen a Rainbow-ból. A témákat Andrew Freeman énekes (Last In Line) hozza közös nevezőre, aki nemcsak tökéletes választás Dio mester megidézésére, de ahogy mondani szokás, a torkában ott van David Coverdale és a fiatal Bruce Dickinson is.
A lemez 9 dala tehát legalább 40 évvel ezelőtti időket elevenít fel, és ahogy a fenti névsor alapján elvárható, ezt hitelesen teszi. Az átlagos dalhossz 6 perc körül alakul, leginkább a gazdag hangszeres betéteknek köszönhetően. Hammond, szintik és gitárok adják egymásnak a stafétát, miközben Andrew Freeman a lelkét kiénekli. Addig dobáltam a neveket, míg szinte elfelejtettem a lényeget: a dalok is jók, méghozzá nagyon! Nyilván minden lemez esetén ez a lényeg, de a Sign Of The Wolf a daloknak köszönhetően tűnik ki a számtalan szerelemprojekt közül. És gondolom, így sikerült meggyőzni a résztvevőket is, hogy nem valami hobbista gagyihoz adják a nevüket.
Az alapok tehát megvannak, a lelkesedés tapintható, mégsem lesz kereskedelmi siker az albumból, két okból sem. Egyrészt a lemez minimális hírverés mellett jelent meg április végén. Én úgy értesültem róla, hogy Rattlehead18 szerkesztő kollégám a figyelmembe ajánlotta, az ő csápjai ugyanis szerteágazóbbak és gyakrabban akadnak beléjük finomságok. A másik ok (amiért nem lesz siker – figyelünk még, ugye?) pedig az, hogy ez a fajta zene még annyira sem trendi, mint néhány más rockműfaj. A közönsége idősebb és passzívabb, mint azoké a bandáké, akik nagyobb tömegeket mozgatnak meg. Biztos vagyok benne, hogy több embernek tetszene, mint ahányhoz eljut a hírük. Eleve nem tudom, hogy koncertképes-e a zenekar, de ha mondjuk rockfesztivált szerveznék, nem biztos, hogy meghívnám őket mondjuk a Sabaton helyett. Minden elismerésem Bruce Mee ötletgazdáé, aki nemcsak összehozta ezt a lemezt, de ilyen háttér ellenére meggyőzte a zenészeket a részvételről. Nyilván ők is szerelemből nyomták, nem az újabb Lambo reményében.
Ami a dalokat illeti, nem instant zenében gondolkodtak. Nincsenek két-három hallgatás után rögzülő slágeres refrének, legfeljebb néhány foszlány. Érdemes minél többször elővenni, mindig mutat valami szépet magából. Sokszínű, de nem zavaros lemez, kakukktojás nélkül. Van benne klasszikus hard rock, dallamos heavy metal, és néhány lírai pillanat is.
Az alaphangot már azzal megadják, ahogy a The Last Unicorn elkezdődik. Hosszú crescendóval felvezetett billentyűs intró, klasszik gitárriff – több, mint másfél perc telik el, mire elhangzik az első versszak. A dalban Mark Boals háttérénekel színező jelleggel. A kettes Arbeit Macht Frei a legsúlyosabb dal, színtiszta power metal, a Savatage szigorúbb pillanatait megidézve. A Sign of the Wolf hagyományos módon albumközpontú, sehol egy filler, ugyanakkor nincs egyetlen dalra kihegyezve. Ha mégis ki kellene emelnem egy slágernek való témát, az a Still Me lenne. Négy és fél perces hosszával itt rövidnek számít, és a már felsorolt összetevőkön túl van benne jó sok 80’s rádiórock és AOR is. Meg egy olyan felelgetős szóló, hogy sírva fakadsz.
A lemez második fele is hasonló sorvezetőket használ. A Rage of Angels elején jó egyperces szinti-varázslást hallunk, majd átvisznek magukkal a Tony Martin-korszakos Sabbath világába. A csordavokálos Murder at Midnight ismét könnyedebb pillanat, a végére tett címadó pedig épp az ellentéte: hosszú, mindent-bele kompozíció teszi fel a koronát a lemezre. Hirtelen nem tudnék olyan újabb lemezt mondani, amelyik ennyire hitelesen idézi meg a 80-as évek brit rockzenéjét, ráadásul ennyire jó dalokat rejt. Ha apukád folyton azzal jön, hogy ezek a mai fiatalok milyen zenéket játszanak már, bezzeg régen, akkor mutasd meg neki a lemez bármelyik dalát. És ha belelkesül (be fog), még a Spotify-előfizetésedet sem kell megosztanod vele, ugyanis bakeliten és CD-n is megjelent.
Objektíven vizsgálva a Sign Of The Wolf bemutatkozó albuma 4,5 koponya lehetne, mert amit hallunk, az a dalszerzés és -előadás magasiskolája. De a lemezkritika szubjektív műfaj, ezért engedtessék meg, hogy inkább egy erős négyest ítéljek oda nekik. Többször is azt éreztem, hogy a teljes pakk egyben már túl nagy, túl sok: majdnem egy óráig tart, négy dal is karcolja a 7 percet, és Andrew is folyton rekeszt. Kis szódával nekem jobban ízlene, de aki sűrűn szereti, értékelni fogja.
Helyesírás-nördöknek egy kis érdekesség: Ha a Sign Of The Wolf zenekarnevet írjuk le, akkor csupa nagy kezdőbetű a helyes, mert ez az előadó neve. Ha viszont a lemez, vagy a címadó dal címét, akkor Sign of the Wolf, ahol a kötőszavak kisbetűsek. De ha mondjuk az Akela kiadna egy dalt hasonló témában, magyarul, azt így írnánk: A farkas jele – csak az első szó nagybetűs. Hát így.
