Biztos vagyok benne, hogy sokak az év koncertjeként készültek a Slaughter To Prevail budapesti visszatérésére, hiszen a legutóbbi jelenlétük óta a deathcore és az azt övező brutális zenei irányok soha nem látott népszerűségi szinten üzemelnek, jelen írás fő (és egyetlen) előadója is szinte csutkára rakta a Barba Negra nagyszínpadának nézőterét. Csak hát…
A koncert halmozott hátrányos helyzetből indult nálam, hiszen az azelőtti két napot fizikai munkával és utazással töltöttem, tehát nem túlzottan energizált állapotban érkeztem és az sem segített, hogy már jó előre kiderült: Szörnyűséges Sándorék (aka. Alex Terrible és zenekara) egyedül fognak érkezni, mindössze tizenpár szám jár majd, ráadásul a jegyár sem volt épp alacsonyra véve a menühöz képest. A merch árakon felesleges háborogni, de azért tizenhat kilóért egy póló nekem felszisszenős kategória még a jelenlegi nagy drágaságban is.
De úgy voltam vele, hogy ha már adódott a lehetőség, kihozom belőle a maximumot, a Slaughter To Prevail igencsak jó zenét játszik, szerencsés esetben olyan energiabombával ajándékoznak majd meg minket, hogy alvás nélkül lehozom a hétfőt-keddet – nyilván nem kevés költői túlzással.
Nos, mivel hétkor volt kapunyitás, kilenckor kezdés, sok értelmét nem láttam hamar érkezni, de ezzel jól láthatóan nem voltam egyedül. Nem tudom, hogy a STP miért nem akart előzenekart, de szerintem mindenhol lett volna egy-két kisebb banda, akik akár ingyen, vagy kis ráfizetéssel is, de megmutatták volna a közönségnek, hogy ők mit tudnak és nem az lett volna, hogy nincs miért időben érkezni. Így viszont nem volt mese, de legalább pontban kilenckor elindult az intró, legalábbis azt hittem, az lesz az. Pontosan tíz percig ment az a remix dal némi fényjátékkal körítve, de tisztán látszott, hogy olyan két-három perc múlva már alig volt, aki élvezte volna ezt a megnyilvánulást. Kicsit mosolyogtam is, hogy aki a korszellemnek megfelelően telózta a felvezetést, mennyire szidhatta az egészet, haha!
Aztán így tíz perccel kilenc után jött a tényleges intró és elindult a buli. A zenekari tagok egyesével jöttek fel a puritán színpadra, még a háttérvetítés is kimerült a zenekari logóban és ha már szóba került, a fények is totál alapra lettek véve. Ezzel önmagában nem is lett volna baj, bár tény, hogy kicsit jobban is megerőltethették volna magukat a „szemnekvaló” ügyében. A fő gond inkább ott volt, hogy a színpadról csak a dob (főleg a lábdob), az ének (avagy hörgés, ha valakinek úgy tetszik) és a „kazettáról” bejátszott samplerek voltak hallhatók, a két gitár és a basszus szinte csak dísznek figyelt fent, csak egy-két halkabb résznél lehetett valamit „érteni” belőlük, de ez meg mint tudjuk, nem az a halk zene. Kicsit mintha csak a monitorládákra lettek volna rávezetve, kifelé meg semmi. Ha még ez az első dalnál lett volna ilyen, azt mondom oké, idővel javul. Csak hogy az a pillanat sosem jött el.
A lábdob és hörgés hangképű dalok amúgy jöttek szépen sorban (egyébként bitang jó setlist volt a kurtasága ellenére is), tehát egy bika hangzással szétvitte volna a házat az egész, hiszen egy ILYEN számsornak azért elég nehéz lenne alapesetben ellenállni. Az előbb a maszkjától, majd a pulcsitól és pólótól is megszabaduló, a kigyúrt, szénné tetovált felsőtestét megmutató Alex is jól adta el magát, bár sokszor talán kevesebb dumcsi is elég lett volna. Ez a „háború ellen vagyok, oroszként mind az ukránok, mind az oroszok pártján kiállok” rizsa talán nem is hiányzott volna, ha nincs ott. De gondolom valamivel ki kellett tölteni a nyúlfarknyi műsort, mert tíz dal ebben a vonalban egy erős negyven percet is nehezen ad ki, még a legjobb szándékkal is. Valószínűleg nem gondolták ezt át rendesen, amikor nekiindultak ennek a kanyarnak, vagy pont hogy de, mert legyünk csúnyák: cash grabnek idális volt. Amúgy azzal egyetértek, hogy ebből a stílusból nem kell ennél több egyszerre, hiszen tömény, mint Tibi bátyám törkölye, de akkor kellett volna még valami kis extra, egy kis valami, egy kis zene, látvány, akármi. De ez nem ez az este volt – sajnos.
Ritkán jövök el szájhúzva egy koncertről, hiszen mindegyik egy élmény és mindig igyekszek a jót látni, még akkor is, ha valaminek a hangképe félresikerül, de most akárhogy próbálom (még aludtam is rá egyet), nem tudom azt mondani, hogy ez a Slaughter To Prevail koncert jó volt. Szerettem volna szeretni, de ez most nem ez az este. Túl sok minden szólt ellene, a fellépés meg nem szólalt meg rendesen magáért. Kár érte. Kiváló ügynök lehetett volna belőle. De talán majd legközelebb!
Fotók: Lányi Kristóf. További képek ITT.
