Simán elképzelhető, hogy nem a megfelelő körökben forgok – ebben az esetben vállalom is a felelősséget a hanyagságomért —, de számomra nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak mi, hanem a hasonló műfajokban utazó hazai webes fórumok is hanyagolják az angol, Big Big Traint. Róluk szóló magyar nyelvű irományba jómagam csak elvétve botlottam, azok is szinte kivétel nélkül az aktuális vonatos lemezzel foglalkoztak.
A tekintélyes múlttal rendelkező nagyzenekar – jelenleg heten alkotják az együttest – maga is vastagon benne van abban, hogy a hazai progresszív körökben nincs, és nem is volt napirenden a nevük. Az ok nem lehet más, mint a promóció, pontosabban annak teljes eddigi hiánya lehet. A dolgot az idei lemez révén a Sony Music érdekeltségéhez tartozó Inside Out hivatott rendezni; a német kiadótól jobb helyet ugyanis egy magát progresszív rocknak valló zenekar 2024-ben keresve sem találhatna.
Az angol formáció 1990-től aktív, tucatnyi, vagy még annál is több lemez van a hátuk mögött, azonban népszerűség terén itthon még a Pure Reason Revolution szintjén sem állnak. Bevallom, hogy a Big Big Train nevet ugyan már ismertem, de BBT lemezhez az idei The Likes Of Us előtt nem volt szerencsém – a friss korong tükrében nagyon úgy tűnik, hogy valamelyest pótolnom kell majd a kihagyást, illetve a lemaradást.
A Big Big Train muzsikája is csak a nevében progresszív, ők szintén ahhoz a svéd-brit populációhoz tartoznak, ahol a The Flower Kings, a Marillion és még néhányan a zászlóshajók, a többiek pedig vakon, vagy némi egyéni gondolat mentén követik őket. Kellemes, extremitásoktól mentes, lebegős, epikus, pejoratív értelemben pedig néhol terjengős progresszív rockról van tehát szó. Ezeken a címszavakon túl lényegében felesleges is egyebet írnom, a célközönségnek már ezek alapján tudnia kell, hogy a Big Big Train által megszólítva érzi-e magát.
Kicsit azért még megpróbálom győzködni az érintetteket! A 2009-ben csatlakozott dalszerző, és egyúttal elsőszámú énekes David Longdon halálát követően a Big Big Train Alberto Bravin frontemberrel éledt újra. A tagok között amúgy egyetlen olyan zenész akad, akinek a neve láttán megakadhat a progresszív tábor szeme – a Spock’ Bears dobosaként ismert Nick D’Virgilió-ról van szó. A többieket bizonyára csak a szűkebb lakókörnyezetük proggerei ismerik, de ők valószínűleg személyesen is.
Az alaphangszerek, azaz két gitár, a ritmusszekció és a billentyűsök mellett Clare Lindley személyében egy hegedűs is a megújult tagság része. Az egyetlen alapító, Gregory Spawton hagyománytisztelő figurának tűnik, már amennyiben a neo prog műfajról van szó. Öt perc alatti dalt csak kivételesen ír, hat-hét perc körüli tételekben szeret fogalmazni, de képes akár negyedórát is merengeni. A progresszív rock végképp nem háttérzene, a Big Big Train esetében mégis ezt a jelzőt indokolt használni. Pontosabban akár erről a végéről is meg lehet fogni a dolgot. Ha a The Likes Of Us csak úgy a mindennapi tevékenységek aláfestő zenéjeként szól, az embert lényegében ki sem mozdítja a kezdeti lelkiállapotából. Ha viszont a hallgató megteszi azt a szívességet, hogy az egy és negyedórás műsort koncentrált figyelemmel – azaz fülessel – üli végig, lehet csemegékre is akadni. Fentebb már emlegettem a The Flower Kings és a Marillion neveket, az előbbinél tökéletesebb hasonlat talán csak Neal Morse valamelyik késői szólócucca, vagy az ősidők Genesis-e lehetne.
A hangszeres tudás és a kreativitás a műfaj alapkövetelményei, ezeken értelemszerűen a The Likes Of Us esetében sem érdemes rágódni. Két szót tartogattam a végére, melyek a Big Big Train zenéjéről eszembe jutottak, tér és időtlenség. A jó progresszív rockhoz pedig ezektől több szerintem 2024-ben sem kell.
