Az előző évtized egyértelműen a stoner-doom zenekarok évtizede volt, hiszen olyan virágzás volt, amilyet legutoljára a kilencvenes években láttunk. Eszméletlen sok remek zenekar született, vagy vált világszinten ismertté. Ilyen volt többek között az amerikai, Portlandből származó Red Fang is. Akik igaz, hogy már lassan húsz éve működnek, a világhírnév pedig csak 2011/12-ben köszöntött be, de mégis a sikerük alapját a 2009-ben megjelenő, most tizenöt éves Selftitled albumuk ásta meg.
Ha egy ehhez hasonló cikk születik akkor az első dolgom: Google. Keresem az aktuális cikkeket, interjúkat, érdekességeket. Azonban a Red Fang első anyaga még annyira csendben jelent meg, hogy jóformán semmi alapom nincs. Így nem tudom, hogy mennyire volt melós megírni ezt a lemezt, noha biztos szántak rá időt, hisz a megalakulástól számítva négy évvel később jelent csak meg az első lemez. Így marad az, hogy rengeteg hallgatás után, tizenévnyi ismeretség után megnézem, hogy mai, fáradt fejjel mit is ad egy szürke hétköznap estén ez a lemez.
Már az elején ki kell jelenteni, hogy erről a lemezről nem azért emlékszünk meg mert tökéletes lenne, korántsem. Tele van gyerekbetegségekkel, illetve vannak dalok, amiket simán le is hagyhatott volna a zenekar. Érződik, hogy jó az irány amerre haladnak, de még nem érték el a csúcsot. Ekkor még nem is tudhattuk, hogy a következő lemezzel már el is jutnak oda, ahonnan már csak lefelé tart az út. Azért be kell ismerni, ez a szubkultúra, amiben utaznak kicsi. Hiába beszélünk itt Kyuss, Sleep meg High On Fire kultuszról, a stoner/doom/sludge közeg kicsi. Eléggé hamar kinőheti magát egy zenekar, ahogy azt tette az elmúlt évtizedben például a Monolord is. Ettől függetlenül nagyon szép karriereket lehet itt építeni és meglehet méltósággal is öregedni, ahogy azt sokan teszik.
Szerintem a srácok sem tudták anno, hogy már a nyitó nótával ellövik a puskapor jelentős részét. Habár szeretem a zenekart, sokkal inkább dalokból alkotnak jókat, mint komplett lemezekből. Ez minden anyagukon felfedezhető. Itt már a nyitó Prehistoric Dog egy hatalmas élmény és egy olyan dal, amit a mai napig imádok. Hozzá kell azért tenni, hogy a srácok egyedi humorérzéke nélkül és a sör imádat nélkül nem szóltak volna ekkorát. Pláne, amíg nem betonozták be magukat. Az első dolog azért a zenekarral kapcsolatban, egészen biztos az az, hogy arra gondolsz milyen hülye klipeket csináltak. De ezzel nincs is baj, mert utána megismered jobban a zenét és leesik itt-ott az állad, hogy ezt, hogy tudják piálás közben egyáltalán kitalálni, nem csak eljátszani.
A nyitó dal egyből ledönt a lábamról és átgázol rajtam, mint egy nyolcvanas szintű mágus és annak a lova. Már itt meg kell említeni, hogy, David és Brian hatalmas riffmágusok, azonban, Josh dobolása nélkül ez az egész zene mehetne a kukába. A csávónak már a soundja is remek, de mellé olyan szinten követi a gitárokat, hogy azt érdemes tanítani. Nem tudom, hogy erre kimondottan figyeltek-e a srácok vagy csak ösztönös, de imádom élőben is nézni a játékát, mert lenyűgöző, ahogy játszik. Már itt megmutatkozik, hogy a zenekarban tényleg sokkal több van, mint egyszerű punk-stoner-doom zenekar. Remekül ötvözik az egyéni stílusokat a mocskos hangzással. A Reverse Thunder még ugyanebbe az őrült egyediségbe segít betekinteni. Kimondottan jól működik, hogy a zenekarban ketten is énekelnek. Az egész zenének ad egy különleges hangulatot, pláne, hogy, Brian és Aaron hangja merőben más. Így ennyi év után azt mondom, hogy hiába egy kiforrott lemez a következő Murder the Mountains ez a pankos megközelítés azért valahol jobban bejön manapság, amit a debütáló anyag képvisel.
Aztán jönnek sorra a kisebb nagyobb hibák, mint például a Humans Remain Human Remains egy iszonyatosan túl húzott dal. Több, mint hat perces a dal, pedig ezt meglehetett volna oldani kevesebbel is. Érthető, hogy a srácok akartak egy lassabb, húzósabb tételt, de ez a tétel, három percbe sűrítve erősebb lenne, szerintem. A Bird On Fire azonban egy örök kedvencem marad személyes okok miatt. Második Dürers koncertjén a zenekar eljátszotta a dalt a haverunknak, akinek aznap volt a szülinapja. Az egyetlen srác volt fehér ingben a teremben, aki a családi ünneplésről esett be a koncertre. Azóta tök máshogy tekintek a zenekarra, illetve erre a dalra is, így elfogult vagyok. Egy kellemes szerzemény, ami a Motörhead beleszaromságát ötvözi a stonerral és megspékeli a dal felétől az egészet egy őrült gitár témával és énekkel. A Wings Of Fang és a Sharks tökéletesen megmutatja, hogy mitől is működött és robbant ez a zenekar akkorát. Nem csak bólogatni tudsz a zenére, hanem táncolni is, ezáltal a szégyenlősebbek vagy éppen a magamutogatók jobban, könnyebben megtudnak mozdulni egy-egy koncerten. A Whales And Leeches pedig a gitáros megoldásai miatt egy remek és megismételhetetlen dal a számomra. Igazából, ha ezzel fejezték volna be a lemezt, akkor sokkal jobban járt volna a zenekar, de mindenki hibázik, így a Witness lett a tizedik, záródal. Ami sokkal inkább egy őrült jammelés, ami jobban megállta volna a helyét, mint egy hidden track, ahogy tolta azt anno a Nirvana is, az Endless Namless-el.
Ez a lemez egy remek ugródeszka volt a srácoknak, akikkel azóta rengeteg dolog történt. Bejárták a világot, pizzát neveztek el róluk, kihoztak jó pár albumot és tolják töretlenül, amit szeretnek És ez így is van jól, hogy hisznek abban, amit csinálnak és élvezik. Remélem, hogy még sokáig nyomják és hoznak ki pár albumot, amit aztán rongyosra hallgathatunk!
