A Fear Factory nem a problémamentes zenekar mintaképe. Burton C. Bell énekes évekig szóba sem állt a 2004-ben sértődötten távozó dagi gitárossal Dino Cazeres-szel, vagy ha szót ejtett róla, az elsősorban a médiában történt és nem pozitív jelzőkkel illette, igaz ez fordítva is legalább így volt. Cazares a Divine Heresy-ben játszotta ugyanazt a zenét, mint amit a Fear-ben megszokhattunk tőle, de a csapat utolsó lemeze elég szürkécskére sikerült, mint ahogy a Fear Factory is megszokásból hozta a hideg szinti hangokkal megtámogatott futurisztikus indusztriált, amely az utóbbi években már a közelébe sem igen férkőzhetett a Demanufacture vagy az Obsolate kiemelkedő minőségének.

Teljes meglepetésre azonban tavasszal a felek kibékültek (gondolom előtte azért osztottak szoroztak egy kicsit) és maguk mellé bevették Gene Hoglan dobost, meg az amúgy is ott lévő Byron Stroud basszert és kész is volt a csapat, melynek neve általános elképedésre Fear Factory lett. Nos Bell és Cazares biztos úgy gondolták, hogy ha felköpnek két habosat a levegőbe és aláállnak csak elbírja a gerincük. Hát elbírta. 

A korábbi két tag Christian Olde Wolbers és Raymond Herrera viszont nem fogadta széles vigyorral a száján a nagy metamorfózist és azonnal be is perelte a két másik tagot, aminek meg is lett a hatása, hiszen az új Fear Factory lemondta a teljes Európa turnét a jogviták elkerülése céljából. Burton C. Bell amúgy kifejtette, hogy szerinte teljesen jogosan használják a nevet, hiszen ő és Casarez alapította a bandát, igaz azt már elfelejtette megemlíteni, hagy az alapkő-letételnél egy bizonyos Raymond Herrera is jelen volt.

A jog területén annyira nem vagyok jártas – ezt meghagyom az ügyvédeknek -, mindenesetre a Mechanize Fear Factory néven jött ki, és ez a csapat hetedik nagylemeze. Ha valaki úgy gondolja, hogy ennyi keverés biztosan azért volt, mert a Mechanize az új Demanufacture az nagyot fog koppanni, mert ez bizony nem az. 

Nem változott semmi sem. Maradtak a sci-fi témájú szövegek, a Rhys Fulber által generált sampler és szinti szőnyegek, a géppuska dobtémák – megjegyzem Gene Hoglan ezerszer többet tud ennél a kalapálásnál -, az ezekkel többnyire ritmusban passzoló riffek és Burton C. Bell üvöltős-kiabálós verzéi és dallamos refrénjei, melyek elég kopottasak és karcsú dallamokból építkezőek lettek. Az Index zeneblogjának egyik kollégája írta nemrégiben, hogy a Fear Factory nagyjából annyi hogy, Dino Cazeres a gitárral ráfekszik a dobtémára és jöhet a mehet. Van benne igazság kétségtelen, de régebben jó dalokat is képesek voltak írni, ma meg már csak erős közepeseket, melyekből egy-két dal lóg ki pozitív irányban ezen a lemezen. Itt ilyen az Industrial Discipline, melybe jobb témák szorultak, mind a gitár mind az ének terén; a kellemesen daráló Powershifter; a régi szép időket felvillantó Controlled Demolition, mely a lemez legjobb dala; de még az záró, lágyabb-líraibb hangvételű Final Exit sem akkora gáz.

A csapat rajongói talán kitörő örömmel fogadják a Mechanize-t, rajtuk kívül azonban kevesek fognak késztetést érezni arra, hogy többször tegyék be egymás után ezt a korongot a játszóba. A Demanufacture-t ne vitassuk el a csapattól, és talán az utóbbi évek korongjainál egy fokkal jobb a Mechanize, de az innovatív törekvéseknek nyoma sincs. Manapság meg már nem akkora szám ez a zene.