Az 1989-ben még más néven alakult göteborgi Dark Tranquillity egy stílus – melodic death - létrejötténél bábáskodott. Amíg azonban a születéskor még jelenlévő At The Gates-ből legenda, az In Flames-ből egy stílusbeli elhajlást követően sikeres előadó lett, addig a Dark Tranquilltynek ez már csak relatíve sikerült. A potenciál természetesen itt is bőven megvan, talán csak nem sikerült elég kompromisszumot kötni az évek folyamán.
A recept most sem sokat változott: középtempósan menetelő riffek, a black metálba és sokszor meglepően doomosba váltva; Mikael Stanne szinte black metálos károgása, melyeket néha szakítanak fel tiszta ének- és a melódiákat szolgáltató billentyű-témák. Igen billentyű- és sampler-témák, mert itt a gitárszóló inkább színezésre szolgál, már ha van belőle egyáltalán. Ennek ellenére azt mondom, nem vitték túlzásba az elektronikát – amiért Martin Brändström felelt -, noha azt gondolom az évek során egyre nagyobb szerepet kapott az együttes hangzásában.
Ami elsőre blikkre viszont kicsit bántó, hogy szinte ugyanabban a tempóban és hangulati világban megy le az album tizenegy dala, amin Stanne monoton károgása sem segít, éppen ezért hatnak üdítően a doomos tiszta énektémák, amiket például a The Grandest Accusation-ben vagy az erősen Paradise Lost-ra hajazó kezdéssel bíró Her Silent Language-ben is elővezet az énekes.
A kezdés még direktebbre sikerül, a Shadow In Our Blood gitártémáiról és hangulati világáról még a Rammstein is beugrott egy pillanatra. A kettes igencsak sötétre festett Dream Oblivion szaggatása igen csak kellemes a fülnek, míg a hármas a billentyűjátékot előtérbe állító The Fatalist a balck metálos menetelésével okozhat kellemes meglepetéseket. Az In My Absence a modernebb kezdés ellenére ugyanezt a vonalat hozza, egy kellemes billentyű-dallammal a refrénben, de ugyanez igaz az At The Point Of Ignition-re, ahol szintén a billentyűs hangszerrel megszólaltatott dallam ül bele a fülbe. A brutális Arkhangelsk hangjátékra hasonlító monumentális hangulati elemeit, ritkán töri meg a dallamosabb, doomos zene. A címadó már-már thrash-es kezdése némileg meglepő, de aztán hamar a black-es szaggatásé lesz a főszerep, talán ez az album leglendületesebb dala. Az ezt követő Surface The Infinite hasonló vizeken evez, és talán ez az egyetlen dal, ahol a gitár is besegít a dallamokba. A lemezt a majd hét perces Iridium zárja bánatos hangjaival, lávaként hömpölygő gitárjaival és pátosszal teli billentyű futamaival.
Kétségkívül jó lemez a We Are The Void, még akkor is, ha igazán inkább csak a billentyű-témák teszik változatosabbá a lemezt. Akinek bejön a dallamokat sem nélkülöző szaggató metálzene, az mindenképpen tegyen egy próbát a Dark Tranquillity-vel. Nálam ugyan tele a padlás az ilyen zenékkel, de a We Are The Void akkor is egy jó lemez.
A március 1-jén megjelenő album most teljes egészében meghallgatható a Dark Tranquillity MySpace oldalán, aki pedig élőben is szívesen megnézné a csapatot az október 14-én a Dürer Kertben megteheti ezt.
