Devin Townsend munkásságáról nem tudtam túl sokat eddig. Annyira voltam képben a viseltes dolgaival, hogy A Strapping Young Ladben énekelt-pengetett és, hogy illik rá a gitárhős titulus. Na meg, hogy nem éppen egy hímes tojás az úriember. Most már legalább tudni vélem azt is, hogy nagyon nem százas, és a háborodott fizimiskája alatt legalább ugyanilyen háborodottság lakozik. Merthogy a duplalemezként is felfogható Deconstruction, és Ghost lemezek remek beutalót jelentenek a pszichiátriára.
A dupla (tripla) lemezek amúgy is a reneszánszukat élik, vagy lehet, hogy csak én fogom ki mostanság az ilyen jellegű megjelenéseket. Amúgy ez a koncepció működött a Borisnál, és az Amplifiernél is. Itt viszont annyira zavarba ejtő, és éles a két album közti különbség, hogy azt se tudja az ember, hogy most melyik Devin Townsend az igazi Devin Townsend, vagy legalább is melyiket nem kell annyira utálni.
Deconstruction
Az előző felvetésem annyiból sarkítottnak hat, hogy azt azért tudom, hogy a Deconstruction messze áll attól, hogy szeressem, vagy legalább tiszteljem. Egy patetikus, és hót felesleges pátosszal teletűzdelt, epikus metál lemezzel van dolgunk, ami ráadásul több mint egy órán át szuggerált a féktelen duplázásaival, és tenyérbe mászó trú hevi metálos zakatolásával.
Baromi sok, és baromi egyhangú, de az opera áriáknak köszönhetően, teljesen komolyan vehetetlen album ez. Az elmúlt huszonöt évben nem pakolásztak egymásra ennyi klisét ebben az amúgy is elég sematikus műfajban. Amúgy sem igazán rajongok az ilyesfajta monumentalitás iránt, de a Deconstruction, még ennek a bélsárnak is a legaljáról merít. Itt-ott beugrott ugyan a Fantomas munkássága (leginkább a bájos címmel ellátott The Mighty Masturbatornál), de a komor blacker/extrém metálkodás, és az epikus szinti szőnyeg gyakorta tántorított el attól, hogy a fejemben akárcsak megforduljon az a gondolat, hogy szeretetteljes gondolataim legyenek ezzel a hetven perces agymenéssel kapcsolatban. Siralmas lemez.
_cover.jpg)
Ghost
A Deconstruction olyan mértékben csapolta le a még épen maradt agysejtjeim számát, hogy szinte remegő kézzel nyúltam a play gombhoz, amikor a Ghost került terítékre. Amíg az az album pofátlanul belemászott a hallgató képébe, hogy valamiféle szentségtelen zaj operával rémisztgesse, addig itt jön egy 180 fokos fordulat.
Akusztikus, relaxációs zene, egy, és egy negyed órában. Mégpedig az annyira kellemesnek szánt formájúból, mint amilyeneket egy természetgyógyász boltban is rád sózhatnának, valami olyasféle körítéssel, hogy ettől elmúlik a migréned, vagy megnyitja a mit tudom én milyen csakrákat, esetleg a hang hullámai alfába dobnak. A legkomolyabb hatást mégis szerintem úgy adja, ha közben nézed a Hallmark idillikus, maníros képi világát mellé, vagy valami Cousteau kapitányos, tengermélyi kalandokat, sok medúzával, és korallal.
Az egész lemez egy nagy egybefüggő zenének felel meg, amit ilyen formában (egy-két hangszer kapcsolódik be az akusztikus gitár, és szinti hangok mellé), szinte képtelenség egyszerre végighallgatni. Mondjuk végigszenvedhető, de annyira ebben a kis kellemes, rózsaszín világban mocorog Devin úr, hogy komoly esélyünk van az endorfin túladagolásra. Nagyon-nagyon sok ez a film hosszúságú kellemesség, és pszichedelikusság. Ha itt-ott egy kis torzított gitáros súlyozás beköszönne, egy közepes poszt-rock albumnak is elmehetne. Mindenesetre ingergazdagabb lenne.
Amúgy fingom sincs, mi volt ezzel a két lemezzel a célja Devin Townsendnek. Az egyik lemeze annyira arrogáns metál, hogy szívesebben hallgatom azt is, ha a szomszédban 2000 Wattal fúrnak, a másik meg annyira lagymatag, és kéjelgő, hogy nem is igazán tudnék olyan drogot mondani, amivel elviselhetőbbé válna. A Deconstruction, Ghost páros összesen két és fél (!) órán át építi le direkt módon az ember agyát. Ha a kettőből egy lemezt gyúrt volna Townsend és zenekara, ami rövidebb, változatosabb, és a két hangulatot ötvözi valamelyest, akkor egy hallgathatóbb dolog is kijöhetett volna.
