Még egy igazán elvakult Boris rajongó is kevés ahhoz, hogy kanonizálni tudja a japán zenekar tizenöt évnyi munkásságát. A száraz tények leírva, valahogy így néznek ki: 2011-ig 14 nagylemez, és ezekhez a fene tudja, hány EP és maxi CD, egy válogatás, négy újrakiadás, három koncert lemez, és különféle kollaborációkból -Ian Astburyvel, Michio Kurimaraval, a Merzbowval, a Sunn (O)))val- további tizenegy album. Ez így összesen harminckettő(!) hanganyag (Ep-k, maxik nélkül), ami korántsem mondható kevésnek. Ráadásul ebben az évben további három lemezzel gyarapították az eddig is igen terebélyes életművüket (plusz februárban egy DVD-t is piacra dobtak).
Ami még nehezebbé teszi a Boris zenéjének a megértését, az a stílusok közti heveny ugrándozásuk. A számomra etalon, 2002-es Heavy Rocks egy ízig-vérig stoner/desert rock album volt, a Pink már-már garázs punk, és noise rock, de például a Sunn (O)))-val készített Altarban egy ében fekete, és végtelenül lassú, drone zajmasszába futhattunk bele. Az egyértelmű stílus behatárolást most sem könnyítik meg Borisék.
Attention Please
Tulajdonképpen az Attention Please a gitáros hölgy Wada szóló projektjeként funkcionál. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy egy, leginkább popban gyökerező, hangulatos zenét hoztak össze ebben a lemezben. Sok effekttel, és elektronikával segítik Borisék Wata szárnypróbálgatásait. Az Attention Please esetében tehát nem rockról van szó (habár a Spoon ezt az erényt is megcsillantja), de nyomokban érezni lehet rajta azt, hogy nem egy klasszikus slágergyártó hoz ezerszer hallott, fülbemászó dallamokat. Ennek következményeképp az év egyik legborultabb, és legsötétebb pop lemezét hozta össze a Wata vezette Boris. Néha beugrik róla a Massive Attack, vagy akár Björk is. Kellemes, és néhol felkavaró muzsika , és az olyan számok, mint az Attention Please, Les Paul Custom ’86, a See You Next Week könnyen beleragad a hallójáratokba.
Heavy Rocks
A 2002-es Heavy Rocks egy időben hatalmas kedvencem volt. Utána azért voltak meredek, ámokfutásai a japán triónak. Ez a Heavy Rocks viszont –ha nem is teljes mértékben-, de névrokonának örökébe tudott lépni, de legalább is közel került ahhoz a nívóhoz, amit kilenc éve kaptunk Boriséktól. Ahogy a Riot Sugar (Ian Astbury vendégszereplésével) a maga doomos, stonerségével berobban, máris megnyugodtam, de azért ez a lemez is stílusilag igen csapkodó (megjegyzem: jól áll neki!).
Van itt lazábban vett experimentális hangulatú zene (Leak- Truth), punkos tempójú zúzda (Galaxians), klasszikus stoner, rock and roll (Window Shopping), egy poszt- hácé, emo beütésű j-rock, ami a körbeírástól eltérően meglepően jó (Tu, La, La), de a két –összesen 25 perces- pszichedelikus, drone-os tétel (Missing Pieces, Alieron) is nagyon egyben van, és ad az egész Heavy Rocks kettőnek arcélt. Az Alieron kegyetlenül el lett kapva egyébként. Aki hallotta az EP-ként kiadott, tíz perces A Bao A Qu-t, az nagyjából be tudja mérni ennek a két számnak a hangulatát. Az egész lemez egyébként hangulatilag toppon van.
New Album
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy először ehhez az albumhoz jutottam hozzá a három közül. Rendesen ráncoltam is a szemöldököm a hallgatása közben. Ami borultság, és szépség az Attention Pleaseben van, ami igazán húzósra sikeredett a Heavy Rockson, azok a New Albumban nincsenek jelen, még úgysem, hogy a másik két albumról képviselteti magát pl.: a Les Paul Custom ’86 dance-es,discos átirata (Party Boy néven), a Tu, La, La, vagy éppen a Jackson Head techno remixe. Mondjuk a Looprider, és az elektronikus vonalról a 8-as szám (黒っぽいギター) a kellemesebb tételek közé tartozik, de ha csak ezt a New Albumot dobta volna ki a Boris, akkor biztos fel lennék háborodva, a primitív, 90-es évek együgyű techno zenéjére hajazó dobgépeken, és egyéb nyalánkságokon.
A végső pontszámnál ezt az albumot nem számítottam bele, legyen ez csupán amolyan kuriózum, feketeöves Boris rajongóknak, akiknek mindenképp a Dürer kertben a helyük július 22.-én, de mindenkinek ajánlott, akik igazán fílinges stoner-drone-doom-pop-experimentális zenei élményre vágyik.
