Az Amplifier az a zenekar archetípus, amelyikre egy szűk kör teljes odaadással tud, és szeret is hivatkozni, ám a szélesebb - profánul fogalmazva, a nép- körben az ismertségnek a veszélye egyáltalán nem fenyegeti. Ha támpontokkal kéne dobálózni az A Perfect Circle, Tool, Porcupine Trees, Muse zenekarok munkásságával lehetne párhuzamot vonni. Ezeknél bandáknál még olyanabb zenét csinál az angol trió, de igazából megvan a maga arculata, hangulata. Ez nagyban köszönhető a gitáros Sel Balamir, és a basszusgitáros Neil Mahony előtt elterülő nagyobb méretű játék vasútra emlékeztető pedál csoportosulásnak. Az Octopus akár azért is csúszhatott volna ennyit (fél éve kiadásra várt a lemez), mert a szinte mindent átszövő, és atmoszférateremtő effekt kellékek összerakása, kikeverése túlzással egy emberöltőnyi időt vehetett igénybe, főleg úgy, hogy két cédésre, és két órásra terebélyesedett az immár negyedik kiadványuk. Én személy szerint már annak is örültem, hogy nem csúsztak át 2011-re.
De hogy min lehet ennyit szöszölni? Nem máson, mint MEGÍRT számokon. Aki három és fél perces rock and rollos slágerparádét vár, az ki kell, hogy ábránduljon, ha meghallja az Amplifiert. A számaik –jelen esetben a 2 CD-n 16 sorakozik- nehezen emészthető, igazán pulzáló, és hosszukat tekintve legalább öt perc fölöttiek, néhol tíz fölöttiek. Ritkák a klisés megoldások, ritka a kiszámíthatóság, de így sem nevezhetjük őket olyan zenebohócoknak, akik csak azért álltak össze, hogy megmutassák milyen magasan képzett zenészek. Egy szóval egyben van az, amit csinálnak, akár kellemes, akusztikus dallamokról, akár a zajos, energiát árasztó zúzásokról van szó.
Az Octopus két órán keresztül hoz egy olyan nívót, mint ami remekül beilleszkedik az első albumukba, és alig jellemző az, hogy töltelék számokba ütközzünk, vagy ha ezt meg is tesszük azt is pont odaillőnek találhatjuk. De ehhez teljesen át kell adni magunkat az Amplifier által gerjesztett hanghullámoknak, mert ez tipikusan nem az a zene, amit kocsi vezetésközben, vagy rohanva, egy fülhallgatóval a fülünkben hallgathatunk, megérthetünk. Az Amplifierhez idő kell, és tér az elmének. 
Az egyik legnagyobb fegyvere az Octopusnak az egyensúlyérzéke. Amikor már kicsit beleunna a nyugodt, és már-már monoton hangnembe a hallgató, egy kegyetlenül fogós riff, vagy ének téma gyorsan rántja ki az addig lappangó katatóniából. Nincs is igazán értelme egyenként venni a számokat, de azért vannak igazán elkapott részek, ezek közül kiemelkedő a The Wave, a Planet Of Insects, az Interstellar, az Interglacial Spell. Ezek a számok jellemzik leginkább az Amplifier munkásságát, és hozzák a jól megszokott, kellemes harmónia, grungeos, stoneres zúzás váltakozó részeket, de a címadó Octopus, az első CD-t záró White Horses At Sea, Tradeing Dark Matter On The Stock Exchange páros, a Fall Of The Empire, vagy a második részt befejező, Oscar Night, Forever And More a maguk totális borultságával nyűgöznek le.
Az egész albumot átszövi egy olyas fajta hangulathullám, ami néhol felemel, néhol lehúz, néhol pedig teljesen ellazít, hogy aztán intenzíven rohamozza meg a hallójáratunkat egy igazán vaskos szólammal. De mindvégig megtartja azt az atmoszférát, ami őket jellemzi.
Akárhonnan nézzük az Amplifier remek experimentális lemezt csinált az Octopusból. Mondjuk az biztos, hogy igencsak töményre sikeredett, és azok számára, akik a negyven perc közeli albumokhoz vannak hozzászokva, szinte végig hallgathatatlan lesz ez az anyag, legalábbis egy szuszra, de így legalább emésztés után, később is elő lehet venni, de a Tool rajongóknak is remek időtöltés, amíg az új albumra várnak. Mindenesetre nagyon meg kell becsülni az Octopust ebből a szempontból, hiszen a manchesteri trió 1999-es fennállása alatt eleddig kétszer örvendeztetett meg minket hanganyaggal-és ez most szó szerint egész estésre sikeredett-, így elég kicsi a valószínűsége, hogy az elkövetkezendő években belefuthatunk Amplifier lemezbe, ismerve a nem túl feszes munkatempójukat.
