Egy rocker életében általában az a gyakorlat, hogy 30 kilós hátizsákkal útra kel az ország másik végébe, hogy fesztivál-levegőt szagolhasson – ritkán fordul elő, hogy a hegy jön el Mohamedhez. Márpedig most ez történt: lakásunktól egy metrómegállónyira rendezték meg az aktuális Szeptemberfesztet. Ez elméletileg egy gasztro-buli, ahol valamilyen oknál fogva a kemény zene is otthonra lelt. Részemről ez így rendben is volna – főzni és zenélni nem tudok, de a végeredményt mindkét esetben imádom.
Viszont ehhez az amúgy is eklektikus képhez becsatlakozik még a Fásy mulató, a műhal-horgászat, egy ringlispiel illetve egy matyó-baba árus között nyomuló Akela, néhány száz méterrel arrébb pedig az állatsimogató lámája figyeli egykedvűen, hogyan küzd meg az amatőr rockbanda a HIM egyik nagy slágerével. Mintha egy delíriumos álomban járnánk - talán a Hajógyári szigeten ragadja el hasonló érzés az embert.
Két évvel ezelőtt jártam már itt, akkor még a szervezők nem igazán tudtak mit kezdeni szerelmetes műfajunkkal. A Beatrice tagjait a buli előtt valamely szponzor megvendégelte, így több száz rajongó figyelhette, amint a hangszerekkel telerakott színpadon eszegettek a zenészek, majd tele hassal nekiálltak a bulinak. Nagy Feró karcos humora mentette meg a produkciót a gagyiba fulladástól, viszont senki nem volt, aki megmentse a Mobilmánia koncertjét. Rudán Joe énekéből egy hangot sem hallottunk, a vendég Kalapács Józsi zengőbb hangjának köszönhetően egy dalt legalább lekövethettünk. Zeffer billentyűs azzal fenyegetőzött, hogy levonul a zenekar, amennyiben változás nem történik, persze nem történt, és persze mégsem vonultak le. Bíztam benne, hogy két év elteltével az asszisztenciát már nem éri derült égből jégesőként imádott zenénk megjelenése. Előre szaladok: a technikával ezúttal semmi gond sem volt, csak ezt a Mária napi búcsú feelinget tudnám feledni.
A pénteki kezdőnapon első, és egyetlen komolyabb zsákmányunk egy farkas volt, a neve: Akela. Lám-lám, én is kezdem ezt az allegórikus farkas-beszédet, amellyel a zenekar már vagy húsz éve él. „Hadd lássam a farkasmancsokat” – kezdte a bulit Katona „Főnök” László énekes, és e mellé természetesen a Farkasok vagyunk címet hordozó dal társult. Valahogy olyan ez náluk, mint a hajdani német hm-zászlóshajó, a Running Wild folytonos „kalózkodása”. A különbség, hogy a magyar farkasok jó pár fokkal drámaibbra veszik a figurát. Pedig aki egy kicsit is beleásta magát az állattan rejtelmeibe, tudhatja, hogy ezen élőlények kegyetlenségéről alkotott nézetek csupán sztereotípiák, valójában igen sok szeretet lakozik bennük, amúgy pedig egy sikeres fajról van szó, nem világból kitaszított, „lúzer” élőlényekről. „Kölyökkorunkban kitépkedtük a bogarak szárnyát és lábát /A szomszéd kutyát felkötöttük, kipukkasztottuk a békát” – ez még nekem is sok(k)!
Emlékszem, húsz évvel ezelőtt valamiféle állandó előzenekari szerepre volt ítélve ez a zenekar, láttam-hallottam őket a Moby Dick előtt éppúgy, mint az Ossian bemelegítőjeként. A repertoár nem túl sokat változott (Döntsd el, Fenevad és társai), emiatt kellemes kis retro-érzés lett rajtam úrrá. Örültem annak is, hogy nem értetlenül bámuló „bamba” nép fogadta a zenekart, hanem igazi rajongók – akik (mint ahogy az egy rögtönzött közvélemény-kutatásból kiderült) a Facebookról értesültek a fellépésről. Változnak az idők...vajon hányszor fogom még e közhelyet a tudósításomban leírni?
Aznap még elkaptuk néhány dal erejéig a Crossholder zenekart is, akik a programban ugyan nem szerepeltek, de azért kellemes muzsikát nyomtak. Persze, nem olyan értelemben, mint pár száz méterrel odébb Fásyék – ők nyilván nem egyfajta epikus, a la Nightwish metalban utaznak, és a Troopert sem dolgozzák fel egyhamar.
Szombaton kellemes meglepetés ért minket azáltal, hogy kinéztük magunknak a Rückwarts zenekar fellépését a programfüzetből. Bevallom, én még ott tartottam, hogy ez a csapat egy Rammstein-tribute banda, ehhez képest egy kedves dalocskám sem harsant fel, melyet a német ipari metal etalon jegyez eredetileg. Mondjuk volt két Depeche Mode átirat, én pedig borzasztó unalmasnak találom, hogy ennyi modern metalt játszó társaság találja jópofának „turbósítani” ezeket a nótákat. De nézzük a dolgok napfényes oldalát: a saját dalok bizony nagyot szóltak, s bár nem ismertem ezeket, a végére a legtöbbnél a refrénbe is bekapcsolódtam. A show sem volt piskóta: hol második világháborús cuccokban, hol „vérző” fejjel, hol pedig öltönyben-nyakkendőben nyomultak a fiúk – véletlenül sem hátrafelé. Az átvedlések alatt a hangulatra való rásegítést szolgáló kisfilmek peregtek a kivetítőn. Láthatólag, de főleg hallhatólag a Nagy Tesó (Rammstein) árnyékából még nem sikerült kilépni – sebaj!
Este pedig Beatrice. Jól éreztem magam, bár nyoma sem volt a FEZEN-en tapasztalt meghittebb hangulatnak. A setlist is jócskán változott – a mérleg serpenyőjét természetesen a rádió-slágerek húzták le. Szerintem nem sokszor fordult elő Feró negyven éves pályafutása alatt, hogy ennyi ember előtt játszhatott, de valószínűleg számított a hétköznapi átlag-zenehallgatók – az ingyenes fesztivál miatti - tömeges megjelenésére. Azok a boldog szép napok, 8 óra munka, Ronda lány és társaik sorjáztak egymás után. A(z) (h)őskori nagy slágereket csupán a Nagyvárosi farkas, és feles verzióban a Térden állva képviselte. A geg-parádé is amolyan best of jellegű volt, Bikicsunájjal, yo-yo (neoton)-átirattal. Jómagam még a „kétlámpás” ’ricse-koncerteken kezdtem, ehhez képest itt és most valóságos fényorgia uralta a színpadot. A dobok mögött Nagy Feró fia, Hunor Attila működött. Hiába, no: változnak az idők! (Másodszor írtam le!)
A vasárnapot kislányomra gondolván egy gyermekkoncerten kezdtem, ahol az Alma együttes „nyomult”. Ők nem igazán férnek bele a Rockstation profiljába, ami miatt mégis kikívánkozik a velük kapcsolatos élmény, az az irigység. Nekünk még csak a meglehetős hűvös távolságtartással, de szerepét amúgy kiválóan alakító Nagy Művésznő jutott, a mai lurkók viszont Rob Halford „babásított” mását kapták ezen a délelőttön a zenekar énekesének személyében. Fele annyi idősen, de éppúgy kopaszodóan. Bár a zene inkább afféle „world music” minimális country beütéssel, a rockbulikra szocializáló kiabáltatós-beszólogatós show-elemek már jelen vannak. Szintén nem Rockstaion-ügy, de azért kellemes volt a Rückwartzet is befogadó sátorban egy kis country-muzsikát hallgatni a Puszta Country Band. Magyarországon kevesen játsszák ezt a műfajt, ritkán hallom élőben.
Számunkra a fesztivál záróakkordjait a Mobilmánia játszotta el. Utána volt még valami dj Dominik vagy mifene, viszont ez a világ meglehetősen távol áll tőlem. Nem kis nehézséget jelentett rock-koncertekre csupán hébe-hóba járó barátomnak elmagyarázni, mit takar a Mobilmánia elnevezés, és miért nem ez a P. Mobil, ha már a három meghatározó tagból kettő (Zeffer András, Kékesi László) ebben a formációban zenél, egy valaki pedig szintén itt énekelt, de már sajnos nem lehet itt. Ez Magyarország, és ez a jog, sőt, mi több, még a Mobilmánia elnevezést is vitatják tőlük, mint ahogy a plakátokon zárójelben leledző, nevek melletti ex-P. Mobil kifejezést is. Tőlünk északabbra (nyugatabbra?) a Stratovarious is megtarthatta nevét, miután az alapító Tollki kivált. De hiába: nálunk nem változnak az idők...
De hagyjuk ezt, koncentráljunk a zenére...ami persze színvonalas, „fesztivál-győztes” produkciót jelentett ezúttal is. A régi nóták – Metal-mánia, Rocktóber, Utolsó cigaretta, Kétforintos dal – mellé az újabbak – Hajnalban hazafelé, Amíg a gyertya ég, Mobilmánia – harmonikusan beilleszkedtek. Rudán Józsi hangja nem hogy megkopott volna a hosszú évek folyamán, inkább „képződött”, vagy képezte, ki tudja, de most már a magasok kiéneklése és kitartása sem okoz neki semmi gondot. Természetesen emlékeztek halott énekesükre, Tunyogi Péterre is – hangját bejátszották, és azt élőben kísérte a zenekar.
Egy nótát kapott énekelni Kékesi „Bajnok” László basszusgitáros – Ha újra kezdeném – és Zeffer (Zeffi) András billentyűs és sokszorosan kivette részét a produkcióból, ami a billentyűzés melletti éneklést és „műsorvezetést” illeti. Sőt, az volt az érzésünk, hogy kicsit túlságosan is a középpontba került ezek által. Ezek után – az egyik fellépő dalát idézve – „felszálltunk a metróra, és bementünk a városba”...
