A német gitárzseni soron következő, immáron 15. stúdióalbuma március 26-án jelenik meg Circle Of The Oath címmel, Steamhammer/SPV kiadó gondozásában, és nekik hála a megjelenés előtt volt alkalmam meghallgatni az albumot, újra és újra…
Amúgy nagyon is termékeny előadóról van szó, hiszen a 1989 óta 21 kiadvánnyal jelentkezett, amiből 15 volt vadiúj stúdióalbum, a többi pedig válogatás, koncert stb. Óhatatlanul felmerül az emberben, hogy lehet ennyiszer megújulni, és nem belesüllyedni a egyhangúságba és ismétlésbe. Azt hiszem Pell-t kell kérdezni ennek titkáról.
A 10 számot tartalmazó albumot egyelőre nem tudom megunni. Változatos, dallamos heavy metal, persze tökéletes hangzással. És persze Axel virtuóz gitárjátékával, amit minden egyes tételben ki lehetne emelni. Mindemellett remekül illik a képbe az énekes, Johnny Gioeli orgánuma is (bár személy szerint J.S. Soto-t favorizálom – de hát a vélemény az tudjuk milyen…).
A banda
A rövid instrumentális intro után a Ghost in the Black-kel indulunk az Axel Expresszel egy több mint 1 órás metál körútra. In medias res - mondták régen az öregek – egy állati klassz nótával csapunk bele, egy pillanatnyi szünetet sem hagyva arra, hogy lábam megálljon a széken ülve. A lendület nem törik meg a Run with the wind alatt sem. Remek dallamos nóta, nagyon jó gitárfutamokkal. A vonaton itt pisszenteném az első doboz sörömet. Aztán a Before I Die alatt ismét a nyílt pályára érünk. Fokozzuk a tempót, itt már nehéz egy helyben ülni: lassan headbangelünk és elővesszük régi kopott, ámde még mindig jól teljesítő léggitárunkat. Picit megpihenve érünk Circle of the Oath, a címadó nótához. Laza gitározással indul a zenemű, merem ezt írni, ugyanis egy majd’ 9 és fél perces tételről beszélünk. Eközben jópár tempóváltással, már-már zaklatottan mászunk meg hegyeket újra és újra. A gitárszóló közeptájon zseniális. A Fortunes of War dallal szépen ereszkedünk a lankákon, hogy felvegyünk a szokásos lendületünket. Lassítunk, mert nem minden pályaszakasz bírja ezt az őrült tempót. Nyugodtan, és hosszan kelünk át a régi, rozoga hídon (Bridges to nowhere), több mint hét perces utunk közben a Mester kényszeríti sírásra hű gitárját és ez minket, utasokat sem hagy hidegen. És ha már nem sietünk annyira, akkor mélyedtünk magunkba picit a Lived our lives before című lírai gyöngyszemmel. Az érzelmesség egy következő szintjére lépünk a Hold on to your dreams nótával, és nyilván vannak csajok is szerelvényen, hát lépjünk!
A Mester: Axel Rudi Pell
Lassan körutazásunk végére érünk, de ezzel hál’ istennek a művészek nem sietnek. Egy 9 és fél perces felvonással, World of confusion-nel köszönik meg a t. utazóközönségnek a kitüntető figyelmet. És hogy még emlékezetesebb legyen, egy olyan király, és profi dob- és gitárfutammal fejezik be az albumot, hogy az embernek az az érzése, hogy nem akarják abbahagyni, de mi ezt nem bánjuk, még nagyon sokáig tudnám hallgatni.
’Végállomásra érünk, megkérjük utasainkat, hogy hagyják el a vonatot.’ - Hogy mi?! A túrót! Inkább menjünk még egy kört!
Korábban többször is olvashattátok, hogy nem lesz gyenge a felhozatal 2012-ben, én is várok egy-két nagy durranást a régi, korszakos kedvenceimtől, de az az album ott lesz idei nagy dobások között a részemről, az tuti. Kötelező darab, remek munka!
