Talán kapásból már maguk az alapító Nagyfi tesók sem tudnák felsorolni, hogy az elmúlt három és fél évtized folyamán a két biztos pillér körül pontosan hány zenész fordult meg az Omen soraiban. Csak a frontembereket tekintve is alulról karcolják a féltucatnyit. Laci és Zoli jelenléte ezek ellenére egyfajta garancia arra, hogy amíg ők a fedélzeten vannak, addig minden körülmények között „Lesz metal!”.
Természetesen a legutóbbi Halálfogytiglan lemez óta is történtek személyügyi változások – nemcsak a bandán belül, hanem a hátteret tekintve is. Nagy Mátét a dalszerzésbe nyakig bevont Tóth Károly váltotta, míg Mezőfi József helyére – egy zseniális húzással – Laci régi harcostársa, a Totális Metál zenekarban szintén érdekelt Pazdera György érkezett. Stula meg nekem olyan, mintha már évtizedek óta állna az Omen frontján, noha csak a legutóbbi lemez véghajrájában csatlakozott a két Nagyfihoz.
Az Omen akkoriban nyert egy, a hard rock mezőnyben már bizonyított frontembert, viszont elvesztette a jól ismert, a zenekar korai korszaka óta velük kooperáló szövegíróját. A megfejtés egy nem várt, végképp nem metal-közeli irányból érkezett, Kovács Enikő „Edyko” személyében. Ha már a háttér; akadnak azért itt biztos pontok is, olyanok, mint a szolnoki Denevér Hangstúdió, illetve Havancsák Gyula grafikus mester. Az aranylemezzé vált Halálfogytiglan óta pedig mindannyiunk mellett gyorsan elrongyolt egy bő fél évtized.
Ahogy az előző lemez címe sem volt sablonos, úgy az idei korong sem egy szokványos elnevezést kapott. A cím – egyik lehetséges – magyarázatát meg is adja a nyitónóta dalszövege. A magyar nyelvű power metal letéteményesei a kvázi címadó képében egy szikár-bólogatós darabbal indítják a lemezt.
Az eddigi legrövidebb Omen albumon a masszív középtempók és a zakatoló riffek dominálnak, igazán gyors téma nem került a friss CD-re. Himnikus darabok annál inkább. Ezek egyike számomra a remek énekdallamokkal felvértezett Végítélet, a másik meg a nyomában érkező, hard rockosabb húrokat pengető, és a dinamikai váltásokkal játszó Árnyékból fény. Az A halál csókja egy atipikus Omen líra, a címéhez illő kissé borult zenei alapokkal. A groove metalos riffekkel letámadó Lennék pedig a zenekar egy újabb arcát mutatja. A korong második felén helyet kapott szerzemények közül három Tóth Károly által jegyzett dal (a Görbül a tér, a Kikövezett út, illetve a Látszatkirályság) a szemfülesebbeknek már ismerős lehet a sajnos némiképp elsikkadt 2022-es digitális EP-ről. Ebben a blokkban dörren meg a tempósabb, priestes szólóbetéttel feldobott Méregpohár is.
Voltaképpen hét új dalt kapunk ettől az önazonos, de mégis naprakészre formált tizenkettedik Omen korongtól, mely hangozzon bár közhelyesnek, de úgy kerek, ahogy van. Mégis hány pontot adhatna erre a lemezre az az egykori taknyos tizenéves, aki a kölcsönkapott Feketében kazettával ismerkedve, a ’90-es évek legelején tátott szájjal bámulta a Philips magnóját; hitetlenkedve, hogy egy hazai zenekar miként képes olyan lendülettel tolni a power metalt, mint a Judas Priest a Painkiller-en?! Áltathatjuk ugyan magunkat, de az a nagy helyzet, hogy itthon senki sincs a fiatalok vagy akár csak a fiatalabbak között, aki tovább vihetné ezt a fajta metalt.
Amúgy meg nincs miért aggódni, amíg a veteránok ilyen lendülettel tolják a karcos riffeket. Szóval ennek a CD-nek a tavalyi Pokolgép korong közelében a helye! Legyen (power) metal, még sokáig! Rendelés itt, illetve a korong egy tematikus H-Music magazinnal a még állva maradt újságos standokon is elérhető.
