“We all rip off Meshuggah!” - Devin Townsend, Planet Of The Apes, Deconstruction, 2011.
A 2000-es évek modern metál-ját meghatározó és saját stílust teremtő zenekar-e vagy? A Meshuggah igen! Az egyértelmű Meshuggah hatásokkal rendelkező zenekarokat hallgató emberek közül bizony nem mindenki tudja, kik is ők, vagy legalábbis nem hallgatják őket, netán nem szeretik őket. Mindeközben a szakma és a metál művészek nagyjai méltatják a zenekart, amatőr zenészek tömege merít/lop tőlük ötleteket, első demós projektek és profi zenészek egyértelműen teszik le a voksukat a Tomas Haake közreműködésével készített Drumkit from Hell dobprogi mellett. He te meg ott, te gyerek, te ott, igen, te! Rólad meg azt hallottam szereted azt a bizonyos palm mute-os, nyóchúros, djent-nek nevezett dzsi-dzsi metált? Na azt ők találták fel. Nesztek, itt van nektek a Meshuggah, a legenda új albuma a Koloss!
Az őrült zenekar lemezei nem az egyszer hallgatós kategóriába tartoznak, így az album kritikának a “megírom egyszer oszt jó napot” stílus helyett inkább inkrementálisan kéne történnie, hiszen rengeteg hallgatás és jó pár eltelt év után fogjuk tudni csak megmondani, mi is pontosan az a szörnyeteg, amit ezúttal ránk uszítottak a svédek. De hát hogy is várnánk el magunktól, hogy rögtön megértsünk egy olyan lemezt, amit saját bevallása szerint még a zenekar sem tud egyenlőre hova tenni, hiszen minden alkalommal más arcát mutatja. A Meshuggah nem a lusta emberek zenéje. Vonatkozik ez az egész zenekarra és egy-egy albumra is, ahol bizony minden alkalommal valami picit újabbal és másabbal próbálkoznak, mindezt úgy, hogy megtartják a Meshuggah utánozhatatlan védjegyeit. Azaz, hogy darabokra szedik a Zenét és aztán újra összerakják. A Koloss sem másabb, első 4-5 hallgatásra bizony könnyen elmegy az ember mellett és az nem igazán tudja hova tenni. Ok, szól a gitár, szól a dob, persze minden kifacsartabb, mint egy átlagos metál zenekarnál, de miért is több ez? Na, ezt nehéz megfogalmazni. Az egész olyan kakofón. Mintha egy metál-zene-generáló programban valaki elbaszná a beállításokat és elkúrt ütemek, elcsúszott rétegek, néha disszonáns témák és úgy “nem összeálló” zene keletkezne. Ha nincs ráállva, akkor bizony kikezdi az ember fülét. Na de utána.
Amikor végre eggyé válsz a zenével, akkor egy darabig nem akarsz mást pörgetni a playlistben. Aztán elkezded felfedezni a nüasznyi dolgokat, megjegyzed nagyjából a riffeket, próbálod az ujjaddal az asztalon követni a dobot, ami persze nem fog sikerülni. Mész az utcán és alig várod, hogy újra feltedd a lemezt, mert hallanod KELL azokat leírhatatlan témákat újra és újra és újra és újra! Találkozol egy haveroddal és próbálod elmesélni neki milyen király ez a zene, de rájössz, hogy nem tudod elmondani. Egyszer azt mondod, hogy organikus a lemez és szinte lélegzik, máskor hogy rideg és klinikai. Azt mondod fogós, aztán rájössz, hogy az a riff amit te 20 hallgatás után nagyjából fel tudsz idézni, az minden csak nem fogós. És a lemezből áradó apokaliptikus hangulat,de nézd csak ezt a számot, minden buli előtt ezt fogom most már hallgatni. Próbálod elmondani, hogy milyen csodálatosak a kezdő “I Am Colossus” lüktető témái, a “The Demon's Name Is Surveillance”-t nem tudod csak egy helikopterhez hasonlítani, utánnoznád a “Behind The Sun” döngölő témáit, de nem sikerül. Épp lemegy a nap, eszedbe jut a “The Hurt That Finds You First” hangulatos befejezése, este sörözés közben pedig magadban vigyorogsz amikor a “Marrow” döngölő témái eszedbe jutnak. Otthon még felteszed a “Swarm”-ot és részegen azt hiszed sikerült megfejted a gitár és a ritmusszekció közötti korrelációt, aztán a “The Last Vigil” elszállós/ambient-es/post-rock-os témáján elmerengve elalszol. Aztán kezdődik minden elölről.
Másnap a haverod elmeséli, hogy mekkora szar az album, sznobságnak tartja ha valakinek ez tetszik. Nála elveszik a “mnyúzik” mappa tengernyi MP3-a között, és ha később kérdezik róla, csak legyint, “Belehallgattam, de nem tetszik!”. Te pedig újra és újra felteszed és minden hallgatásnál reménykedsz, hogy egy kicsit még többet tudhatsz meg szörnyetegről. ∞/5
