Lehet, hogy aki egyre több cikkemet olvassa, egyre inkább tuskónak tart, de akkor is be kell vallonom: egy ún. „akusztikus estnek” puszta megemlítésével is ki tudna valaki zavarni a világból. Pedig húsz-huszonöt éve az MTV unplugged sorozatának kezdetén még nagyon élveztem a dolgot. Érdekesnek bizonyult a dalok metamorfózisa, és végre szeretett műfajunk lehurrogóinak arcába vághattuk: igenis, amiket mi hallgatunk, azok is DALOK, nem csupán káosz és zúzás. De amikor boldog-boldogtalan akusztikus gitárt ragadott, és átszellemült pofával abszolválta nótáit andante, kezdett – bocsánat – b@szottul unalmassá válni a téma.
Jogos a kérdés, hogy ezek után miért repültem rá rögvest a lehetőségre, hogy Eric Martin hangja ily puritán kísérettel jusson el fülemig? Létezik egy Mr. Big nevű zenekar, akiket a mai napig nem tudok hová tenni. Nem is egyszerű olyan zenészeket elhelyezni a tetszési skálán, akiknek „tolla alól” ugyanúgy előbújhatott a horrorisztikus To be with you, mint a progresszív Undertow.
Emlékszem, a Hármashatár-hegyen kirándultam a családdal, amikor kaptam a hívást: két kollegának is közbe jött valami (tán eszükbe jutott a To be with you), és el kéne ugranom Nagy Úrék fellépésére. A tudósításnak azt a címet adtam: „ez most tényleg nagy volt”, mert amit a színpadon láttam-hallottam arra ez a két szó passzol: szeretet és alázat! Paul Gilbert gitáros mellett az azelőtt általam tábortűz körül danolászó romantikus hősnek vélt Eric Martin is Művésszé avanzsált szememben.
Az, hogy a PECSA Caféban aznap este a csilláron is lógtak, majdnem szó szerint értendő. Enyém lett az utolsó ülőhelyek egyike. Néhányan feltalálták magukat, és a kerthelységből hoztak be székeket. A kiíráshoz képest fél órás csúszással kezdett a The Morning duó. Eme „csapatot” egy nyurga gitáros srác és egy felszolgáló külsejű nagybőgős alkotta. Az égimeszelő torkából – számunkra értékelendő módon – igazi, reszelős rock hang bújt elő. A fiúk mindenfajta torzító nélkül ZÚZTAK! Igazán jó kis műsor volt!
Fél óra elteltével színpadra szólította a nyurga gitáros a főszereplőt, aki - szimpatikus módon – a közönség soraiból lépett elő. Azonban külseje a hosszú, divatos sállal és modorossága engem a Frédi-Béni mesesorozatban olykor felbukkanó kőkorszaki tipizált rocksztárokra emlékeztetett. A színpadon maradt két zenész támogatásával belecsapott a Take Cover (Mr. Big) nótába. Nekem, laikus szemlélőnek is feltűnt a különbség a két zenész gitárjátéka között. Még a „nyurga” leheletfinoman rezgetett minden hangot, addig Eric szinte törte a dalt. Fura érzésemet később néhány jelen lévő zenész is megerősítette (nevek és címek a házfelügyelőnél), ők is hallottak már autentikusabb előadást a világsztárénál.
A két segítő sajnos jó időre kivonult. A magára maradt Eric Martin – saját magamat idézve a cikk elejéről – inkább a tábortűzi kiadás volt. Mint egy kiöregedett KISZ-vezető, aki kisdobos csapatot próbál szórakoztatni. Volt szerencsém – sok egyéb neves művész mellett – Steve Howe (Yes, Asia) akusztikus játékát is hallanom – nos, ez nem olyan volt. Az amúgy is sokszor negédes dalokat mintha plusz adag sziruppal öntötték volna le. Eric érzelmes hangja érzelgősnek hatott. Dalok közti bohóckodással, szinte ripacskodással próbálta érdekessé tenni a műsort. Jó pont, hogy emlékezett a mi „Wigwam klubunkra”. Érzésem szerint a műsor sem lett tökéletesen összeállítva. A kilencven százalékban Mr. Big számokból álló elegy első kilencven százalékát a kevésbé ismert, és (ezért?) kevésbé bulizós tételek tették ki. Amire így másnap reggel emlékszem: Electrified, Shine, Price You gotta pay, Addicted to the Rush, Superfantastic, Dancing with my Devils…
Igencsak a vége felé volt, amikor ismét előkerült a két hangszeres srác, és velük együtt a nagy Mr. Big slágerek. Talán nem tartozik ezek körébe, de számomra a két órás show csúcspontjának a Strangers in my Life akusztikus-nagybőgös verziója bizonyult. Igaz, Ericünk eléggé megharcolt az (énekesi szempontból) nehéz cuccal. Itt jöhetett ki, amit még az elején megemlített: november óta úton van. De sebaj, hiszen a Just take my heart hipersláger elővarázsolásából közönségünk is hathatósan kivette része. Egy ilyen estről nem maradhatott ki a Wild World átdolgozás sem – no és legfőképpen a To be with you, mely inkább illet ide, mint a Mr. Big védjegy alatt futó bulikra.
Közben a szomszéd teremben a Cry Free is elkezdte műsorát, sajátos alapot adva ezzel a mi csendes(nek szánt) programunknak. Szerencsére az addigra már felszaporodott hangszerpark maga alá tudta gyűrni a dübörgést, és kezelőik sem zökkentek ki egy másodpercre sem. Dícsérendő egyébként is a sztárénekes profizmusa, és ugyanennyire az, hogy nem fél a közönségtől, időről időre beszalad közé és annak szinte részévé válik. Fura szinkronitás, hogy még ebben a hónapban hazánkba látogat Gilbert gitáros is. Nem tudom, ő mit hoz fel kofferjében az A38-as hajóra. Mindenesetre jómagam énekes kollegájának produkciója nyomán azt a következtetést vontam le: ezeket a srácokat újra együtt lenne jó látni-hallani Mr. Big logó alatt.
A FOTÓKÉRT KÖSZÖNET VALENTIN SZILVIÁNAK.
