Lehet, hogy aki egyre több cikkemet olvassa, egyre inkább tuskónak tart, de akkor is be kell vallonom: egy ún. „akusztikus estnek” puszta megemlítésével is ki tudna valaki zavarni a világból. Pedig húsz-huszonöt éve az MTV unplugged sorozatának kezdetén még nagyon élveztem a dolgot. Érdekesnek bizonyult a dalok metamorfózisa, és végre szeretett műfajunk lehurrogóinak arcába vághattuk: igenis, amiket mi hallgatunk, azok is DALOK, nem csupán káosz és zúzás. De amikor boldog-boldogtalan akusztikus gitárt ragadott, és átszellemült pofával abszolválta nótáit andante, kezdett – bocsánat – b@szottul unalmassá válni a téma.
Jogos a kérdés, hogy ezek után miért repültem rá rögvest a lehetőségre, hogy Eric Martin hangja ily puritán kísérettel jusson el fülemig? Létezik egy Mr. Big nevű zenekar, akiket a mai napig nem tudok hová tenni. Nem is egyszerű olyan zenészeket elhelyezni a tetszési skálán, akiknek „tolla alól” ugyanúgy előbújhatott a horrorisztikus To be with you, mint a progresszív Undertow.