Aki a szlovén Laibachot ismeri, az tudja, hogy nem egyszerűen egy zenekarról van szó. A Laibach márka egy avantgarde művészeti irányzatot/mozgalmat takar, ami a zenén kívül a képzőművészetekre és az irodalomra is kiterjed. Éppen ezért nehéz megfogni, ha azt akarjuk feszegetni, hogy milyen zenét is játszanak. A mondanivaló, a lényeg mindenekelőtt és hogy ez éppen indusztriál metal, dark wave vagy techno stílusban szólal meg, az majdnem mindegy, a zene csak eszköz. Ám éppen ettől izgalmas minden egyes kiadvány, ami kiszabadul a kezeik közül. Végre idén március 3-án a Volks után 8 évvel, és 6 évvel a LAIBACHKUNSTDERFUGE után újra itt vannak, hogy felnyissák a szemünket, hogy milyen világban is élünk. Spectre a hajtás után.
Zeneileg ez a lemez ugyan távol van a metaltól vagy a rocktól, de mindenképpen kell, hogy szó ejtsünk a szlovének új lemezéről, hiszen egyrészt nem mondhatni, hogy szórják ki magukból a lemezeket, másrészt pedig értéket képvisel.
Még mielőtt bárki is hallott volna Anonymous-ról, vagy az Occupy Wall Street-ről, a Laibach már régen ezekről az eszmékről értekezett albumain és hirdette a globalizáció és a totalitaritás elleni gondolatait. Végtelen iróniával és cinizmussal vette górcső alá a korábban az egyes nemzeteket a Volks-on, vagy éppen festett nagyon sötét jövőt a NATO-n. Most sincsen ez másképpen. Megkapja a magáét az Európai Unió is, az Eurovision című dalban. Nem, nem a nemzetközi dalversenyről van szó, egyszerűen arról szkeptikus világnézetről, melyben csak annyit mond a Laibach: "Europe is falling apart" (=Európa szétesik). Gyönyörű és köszönjük.
De még mielőtt elérünk eddig, meg kell ismerkednünk a The Whistleblowers című dallal, ami egy katonai indulós füttyögéssel indítja a lemezt. Az katonás öltözetükhöz még passzol is ez a menetelős nóta, persze semmi köze nincs a toborzáshoz. A No History a korábban már említett Occupy Wall Street gondolatmenentre fűzhető fel, mélyebb tartalommal és mondanivalóval, mint az előző. A Thunderdome-s techno-s rohangálással kezdődő Eat Liver! kissé testidegennek tűnik elsőre hallgatásra, ám a vége féle egészen pop-os slágeres valamivé fejlődik. Ettől még a kezdése miatt kicsit haragszom rá. Persze, nem meglepő ez a technózás sem tőlük, de ezeket annyira nem szoktam csipázni. Az Americana és azt követő We Are Millions And Millions Are One hangulata annyira tipikus Laibach, talán ha éneksávokat nem hallaná az ember, akkor is simán be lehetne tippelni. Mindkét dal lassúcska tempóban csordogál, elszállósabb témákkal dolgozva. A We Are Millions And Millions Are One populárisabb vonalon mozog, a remek női vokállal pedig inkább valamiféle balladává, és egyben az egyik legjobb dallá változik a lemezen.
Aztán a fent már megénekelt Eurovision jön, tele rémképekkel és borús jövőképpel, így látja Európa jövőjét a szlovén brigád - ne legyen igazuk...Ettől függetlenül a dal ismét a legfelsőbb szinten zseniális. A Walk With Me ismét kissé katonás, bár jóval lassabb tempóban halad, mint a The Whisteblowers - a témája is inkább világmegváltós - de valahogy nem ragadott meg, unalmasnak mondanám.
Viszont a Bossanova és a Resistance Is Futile megint nagyon laibachosan zseniális. Az Bossanova rohangálós, vagy inkább menekülős taktusai alatt szinte érzi a görcsöt az ember a gyomrában. A Resistance Is Futile viszont inkább nyomasztó és szaggatott: minden ellenállás felesleges és hiábavaló, hiszen teljesen asszimilálódtál, mindened a miénk - vizionálja az elnyomó hatalmat a "We are Laibach" képben.
A lemez végére egy reményteli dal, melyben hirdetik a jobb és szebb jövőben való hitüket - ugyanakkor a lemondás szomorúsága is benne van dalban. Ehhez pedig végtelenül ironikus módon a Koran címet adják...
A bővebb verzióban még négy dal szerepel, ezek inkább lendületesebb és elektronikusabb szerzemények, nem rosszak, de nem is nagyon illeszkednek koncepcióba.
Szokás szerint minőségi munka került ki a Laibach művészeti műhelyéből. Sajnos egyre kevésbé jellemzik a gitár alapú megoldások a korábban legendás indusztriál bandákat. Ezen az úton halad a Laibach is, ám a zenei alapok ugyan megváltoztak, a mondanivaló nem lett kevesebb. Tenni akarnak, változtatni akarnak a világ szemét mivoltán, a maguk módszereivel. A Spectre, mint lemez csak az első lépése egy mozgalomnak, amit szintén így hívnak, melynek célja, hogy a szlovén művészek által vázolt mozgalmat nemzetközi szintre terjesszék ki. Hogy ez hova vezet és hogy követőkre akadnak-e, az a jövő kérdése, de az első lépés, az albummal egészen jól sikerült.
Még nagyjából nyolc évvel ezelőtt láttam a Laibach koncertjét a soproni VOLT fesztiválon - abban az időben, amikor még volt metal sátor - és ugyan nem nagy tömeg jött össze a kis félreeső sátorban, de nagyon jó kis bulit nyomtak. Az új lemez turnéjaként most újra meglátogatják kis hazánkat, április 16-án az A38 Hajón lépnek fel. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az új lemez dalai mellé milyen klasszikusokat válogatnak.
