Az igazat megvallva, jóformán kezdtem végleg lemondani arról, hogy ez a lemez valaha is megjelenik. A banda már 2010-ben is esküdözött, hogy abban az évben tutira polcokra kerül az új album, de aztán valahogy mégiscsak sikerült eltökörésznie újabb négy hosszú esztendőt ennek a szép életű brigádnak a már eleve abszolvált három mellé.

Tavaly már majdnem révbe ért a sztori, aztán elkezdtek mindenféle sokkoló hírek érkezni arról, hogy Alex Hellid alapító gitáros nem vesz részt a melóban; ehelyett inkább előrángatta az eredeti tagságból Ulf Cederlund gitárost és Nicke Andersson dobost, hogy szimfonikusokkal megtámogatott, a Clandestine korong dalaira épülő koncerteket adjanak. Nehéz megtippelni, hogy mi lehetett mindennek a hátterében, de végül sajnos odáig fajult a történet, hogy az utóbbi évek felállása Hellid nélkül vette fel a lemezt, és még a nevet, valamint a logot is elperelte tőlük az említett úriember. Szomorú. A többiek viszont hál'istennek hosszas vajúdás után így is összekapták magukat, hogy végre megjelenhessen a friss Entombed (A.D.) rettenet, méghozzá Back To The Front címmel.

A zenekar – amint azzal szerintem a többség tisztában is van –, rég túljutott a top korszakán, ami valahol a személyes kedvenc To Ride, Shoot Straight, and Speak the Truth után zárult le (persze volt ott még egy remek Morning Star is), így aztán hót fölösleges is azt várni tőlük, hogy most majd valami csoda folytán totál földhöz verik a komplett diszkográfiát – a koncertjeik is gyakorlatilag az első négy lemez nótáiból épülnek fel. Gond egy szál se: státuszuk elvitathatatlan, jól keresnek, a nép meg örül, hogy még mindig hallhatja ezeket a legendás szerzeményeket élőben. Win-win.

Ennek kristálytiszta tudatában nyomtam be én is az új lemezt, voltaképpen nulla elvárással, hiszen a legutóbbi, 2007-es, Serpent Saints – The Ten Amendments is inkább volt értékelhető újabb néhány, fent említett összetételű turné legitimációjának, mint emlékezetes, a múlttal versenyezni képes hanganyagnak. Aztán fura módon már a nyitó, Kill To Live első riffjénél felkaptam a fejem a kb. nyolc megnyitott böngészőlapból. Nocsak-nocsak. Aztán jön a már megszellőztetett Bedlam Attack, és a középrésznél egyre inkább az az érzésem kezd támadni, hogy ezek most tényleg helyére rángatták a retkes, szakadt farmert, mely benyomást a klipes, d-beat/crust kikacsintásokkal tűzdelt Pandemic Rage csak tovább erősít. Innentől szép lassan azon kapom magam, hogy már csak a dalokra figyelek bőszen bólogatva, és hogy egyszerűen mindegyik tételben akad valami emlékezetes és hangulatos momentum – amellett persze, hogy jó tahó az egész kollekció. A csúcspont az Eternal Woe/Digitus Medius kettősnél emeli fel sunyi fejét a mocsokból. Előbbi közepén, illetve végén bereccsenő, pár hangos, kő egyszerű riffre rárámolt dallamos szekvencia már-már himnikus magasságokba taszítja a nótát, utóbbi pedig gyakorlatilag az album slágere. Mindez pedig valami olyat ad L.G. bömbölésével, amit már rég lökött a hallgató elé 'Tombed nóta. Apropó. Mr. Petrov ugyebár köztudottan szereti a szeszt, meg hát a kábsziba is bele-belefut néha (csakúgy, mint nagyra becsült, anti-aszkéta társai), de ahelyett, hogy ez az életvitel az évek alatt hazavágta volna a torkát, kifejezetten erőteljesebbé tette a hangját. A mája persze lehet, hogy minden nap jajveszékel, de azt úgysem hallani a dalokban. A folytatásban jön itt még némi thrashelés is (The Underminer) – ami valamelyest kizökkent a szerzeményeket szokás szerint meghatározó középtempóból –, és a túlvilági hangulatot árasztó alattomoskodó zárást (Soldier Of No Fortune) sem hagyhatták ki. A hab a sártortán természetesen a már védjegyszerű fűrésztelep vs. kultivátorozó traktor hadosztály megszólalás, ami karrierjük kezdete óta kíséri őket, s abszolút megunhatatlan bájjal bír. Ha ezekhez még azt is hozzáveszem, hogy ezúttal a borítót sem bénázták el, akkor tényleg csak vakarom a fejem (ahogy ők a töküket évekig), hogy ezt az egészet vajon miért nem sikerült összehozni az elmúlt dekádban.

Tulajdonképpen szinte el sem hiszem, de az Entombed - ha A.D. toldalékkal és egy gagyibb logoval is - végre ismét lerakott egy olyan, erős lemezt az asztalra, ami nem csak turnéalibinek vagy háttérzörejnek jó, több olyan bivaly nótával a tracklistjében, amilyeneket már sok-sok éve nem hallhattunk tőlük, s melyeket ráadásul komolyabb szájhúzás nélkül be lehet illeszteni a klasszikusok közé az aktuális bulikon. Nekem nagy szívügyem a banda, több lemezük is a polcon pihen, szóval kiváltképp örvendezem, hogy 2014-ben újfent oda tudok valamit támasztani a régi cuccaik mellé. A Back To The Front persze nem egy Left Hand Path, de ne legyünk telhetetlenek, mert az csúnya dolog.