Mivel naptárilag csupán pár óra, és magunk mögött hagyjuk a számtalan szebbnél szebb vagy rosszabbnál kínosabb pillanatot magába sűrítő 2014-es esztendőt, még épp időben terelnénk a szót – ha e szent pillanatban pont a tizedik Dave Grohl inspirálta cikket tanulmányozod, akkor talán már sokadjára – a nyolcadik Foo Fighters albumra. Ha még nem nézted végig a dokumentumfilm sorozatot, azért, ha szereted az egy ”a férfi, aki benne volt a Nirvanaban, de nem adta fel az álmait” típusú okfejtéseket, akkor azért, ha csak tervezed végighallgatni, akkor pedig azért tarts velünk.
Az idén november 10-én megjelent Sonic Higways lényegében egyöntetű fogadtatásra lelt a közönség és a ”kritikusok” világában is. Általában a kedvelt, és már–már elcsépelt mondatokba ütközhettünk: „Nincsenek nagy megfejtések”… „Alapvetően jó, de azért hiányérzetünk van”.
A cél - Dave Grohl nyilatkozatai szerint - az volt, hogy a legutóbbi, Wasting Light (2011) című lemezükhöz hasonlóan szintén csak analóg technikákkal készülő lemez születhessen meg, amely nem egy stúdióra, hanem a legjelentősebb Egyesült Államokbeli „csomópontokra” koncentrálva jön létre. A felépítés a következő: A dokumentumfilmek zárásaként jönnek, az adott helyhez szorosan kapcsolódó dalok, klippel – ami jelen esetben az összeszokottan zenélő Foo Fighters-t, egy–egy adott városhoz köthető vendégelőadót, és a feliratozott dalszövegeket jelentette.
Dave Grohl, a jelek szerint nem aprózta el a számmisztikát, így a nyolcas számot túlkapva a nyolcadik album, nyolc város, nyolc dal alapon tisztelgett az elmúlt húsz év előtt. Az első rész, ami október 17–én debütált az HBO-n, Chicagoban játszódik és olyan nevek köré rendeződnek a képkockák, mint Buddy Guy, Muddy Waters, a Cheap Trick, vagy a Naked Raygun. A hely szellemisége által inspirált első dalban, a Something from Nothing című szerzeményben például az a Rick Nielsen gitározott, aki a Cheap Trick gitárosa, és szövegírója. A körülbelül 40 perces epizódnak a ”még mindig itt vagyunk, és még mindig alkotunk” volt az üzenete, némi poszt punk utóízzel látva el a visszaemlékezést. A jelenetek közül kiemelkedő volt annak a Steve Albininek a felbukkanása, aki jelenleg Chicagoban birtokolja az Electrical Audio stúdiót, és a Nirvana harmadik, In Utero albumának elkészítésében kulcsfontosságú szerepet töltött be. Már itt körvonalazódik az az alapvető probléma, ami sajnos végigkíséri az amúgy nagyon jó elképzelést; mégpedig az, hogy a részek bizonyos alap háttérismeretet igényelnek ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Például, ha már szóba került Albini: azok, akik ismerik a Nirvana jelenséggel, és történelemmel foglalkozó szakirodalmakat, nyilván tudják, hogy az említett, rendkívül tehetséges és újító gondolatokkal felvértezett producer elképesztően nehéz embernek bizonyult, és az In Utero felvételei alatt sem volt egy kéjutazás az ő felügyelete alatt teljesíteni a határozott zenei küldetést. Tehát, aki ismeri ezt, annak nyilvánvalóan nagyon édes, és aranyos, ahogy Dave Grohl elmagyarázza nekünk milyen kedves lett Steve, mennyit változott mióta családja van, stb. de ez a Szily Nóra perceket idéző vallomás valószínűleg semmit sem mondott azoknak, akiknek halvány elképzelésük sem volt Steve Albini eddigi tevékenységéről, és a róla kialakult képről. Ezt elhessegetve beszéljünk a dalról – Something from Nothing - ami a meghirdetett terveknek megfelelően a felvett riportok, jelenetek, visszaemlékezések után következett – a Foo Fighters féle, stadion megtöltő, filmzene jelleggel, pontosan, szépen, ”ahogy a csillag megy az égen”. Sajnos olyan jelzőkkel kell illetni, hogy tipikus, megszokott.
A második ”fejezet” Washington D.C zenei múltjából és jelenéből próbálta felidézni azokat az irányzatokat, és törekvéseket, melyek a zenekar – és Dave Grohl – munkásságára, a jelenre, és remélhetőleg a jövőre vonatkozóan is meghatározónak bizonyultak. Fugazi, Teen Idle, Big Tony Fisher és Chuck Brown – (utóbbiak, mint a ’go go’ stílus képviselői), Bad Brains, az Inner Ear stúdió tulajdonosa - Don Zientara, Barrett Jones producer, vagy a Dischord Records. Kultúrtörténeti jelentőségű alkotók, producerek, stílusformáló gondolkodók… A Washington D.C szcéna üzenete – ezen epizód szerint a ”közösség” a tudatos, irányított lázadás – Revolution Summer – a ”van–e ott kint még valaki, aki hall minket?” érzés felerősítése. Nyilvánvaló, és természetes, hogy ez a rész az egyik legerősebb, hisz Dave Grohl innen, ebből a zenei közegből érkezett a szinte mindenki által ismert mai ”formátumába”. Ismét annyi a hiba – amit mostantól próbálok nem túl sűrűn felemlegetni -, hogy inkább olyan ez az egész, mint egy profi technikával felvett, itt–ott kifejtett baráti beszélgetés, sok–sok menő, kevésbé ismert, de nagy hatású zenész civil és szakmai elemekkel kevert csevegése, Marshall erősítők között, és esetenként majd 50 éves felvételek leporolása mellett. Maga a második dal, a The Feast and the Famine az egyik legerősebb alkotása a Sonic Highwaysnek. Eleinte nem tűnik annak, mintha picit ’csalnának’, színtelennek ígérve az előttünk álló perceket, de pár másodperccel később belekeveredik valami régről átvett late 80’ punk kosz, amitől színt és erőt kap.
A nosztalgiázás után Nashville-ben találjuk magunkat. Pár név: Dolly Parton, Emmylou Harris, Zac Brown. Egy jelentős szakasz szól a Dave Grohl – Zac Brown koprodukcióról. Ez a negyven perc azok számára lehet különösen kedves, akik a country műfajt közelebbről, és behatóan ismerik, és azok számára pedig, akik ezt az irányzatot, bugyuta, leegyszerűsített, erősen behatárolt karakterekkel rendelkező unalomnak vélték, igen pozitív csalódás fogja érni. Egészen emberi, és érzelmes részt sikerült rögzíteniük, amiből kiderült, hogy Nashville, az itt kibontakozó zenei ’iskola’ mindig magára a dalra volt kíváncsi, az előadó személye szinte bárki lehetett, bárhonnan. Az utolsó percekben kaptuk meg a Cogregation nevet viselő számot, amin határozottan érződik a country hatás, igaz ez főleg a kezdő riffek időtartamára korlátozódik, de itt már tapasztalhatunk némi, a helyszíntől kapott árnyalatot.
A What Did I Do/God As my Witness című dal előtt a megszokott, nagyjából 40 perces összefoglaló következett Austin zenei habitusáról. Ez például egy olyan rész volt, amiből nyilvánvalóan érzékeltem, milyenek lehettek volna az előző epizódok úgy, hogy ha tényleg szinte semmilyen, szóban forgó ’legendához’ sem tudsz arcot, hangot, dalt csatolni. Épp ezért - szubjektív értelemben is – érdekes rész volt, az Austin City Limit névre hallgató tévéműsor és az ennek helyet adó egykori, autentikus stúdió bemutatása. Maga a szerzemény pedig nem lett volna kiemelkedő, viszont a végén a helyi körökből induló Gary Clark Jr. sikeresen felrázta az amúgy már általuk sokszor elhasznált sablonokkal játszó alkotást. Nevek: Roky Ericson és távolabbi interjú alanyként: Billy Gibbons.
Ezt a Los Angeles és a ’környékbeli’ sivatag inspiratív zenetörténeti eseményeiről szóló ’’Grohl akta’’ követte. Az egyik legmenőbb rész született itt meg, amiben többek között Pat Smear emlékszik vissza a Germsben töltött időkre, Joan Jett, vagy jóval előbb, a The Runaways karizmatikus hatására, de sok kitekintést kapunk például Josh Homme-tól is – például a Kyuss születéséről, de szerepel a DJ tevékenységet űző Rodney Bingenheimer is. Ő annak a Sunset Strip Club nevű ’csehónak’ a tulajdonosa, ami az ’aranykorban’ a glam rock hívők zarándokhelyévé vált. Az ötödik, Outside elnevezésű számot a sivatagban, a Rancho de la Luna stúdióban vették fel, amiben egy gitárszóló erejéig Joe Walsh is szerepel. Ez a rész elég sok mindent ígért, és hozta a dögös, poros, végtelen sivatag képét, ami jól megfér a nem messze lévő L.A őrülettel. Sokan szeretjük az innen érkező bandákat, és könnyen azonosulunk az üzenetükkel. Talán megérezzük a ritmusba oltott lüktetést, talán csak mindannyian erre a végtelenített ’pont leszarom’ szabadságra vágyunk. Épp ezért elég kiábrándító az Outside, amiben egy röpke percig akarnak valami hasonlót adni nekünk, de egy ilyen szintű életérzést utánozni olyan, mint Freddie Mercuryt énekelni a pubertás Nicki Minajnak.
Ezután kitérő következett, New Orleans irányába. Ha valaki úgy tényleg – klisé veszély! – nagyon, de nagyon szereti a zenét, akkor elbűvölve szemléli ezt a részt. A több generációs zenész családok leszármazottainak vallomásait pedig ámulattal fogadja. Mint amikor egy évtizedek, századok óta borászkodással foglalkozó família történeteit hallgatod. Ahogy haladtunk a képek, riportok, snittek vége felé, nagyon- nagyon esélyesnek tűnt egy, igazán New Orleans illatú dal születése. Sajnálatos módon az In the Clear - hiába adták elő és vették fel a Preservation Hall-ban - egész egyszerűen nem hozza vissza ezt az élményt. Ez eddig a második leggyengébb felvétel ezen az albumon. (Ennek ellenére) Nevek: Dr John, Allen Toussaint, Cyril Neville.
A fent említett problémákat feldolgozva, és továbblépve, egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy a legnagyobb, már–már feszült’ várakozás a hetedik, Seattle-ben játszódó múltidézést előzte meg. Az egy dolog – és ezt már kis millió helyen láthatjuk -, hogy ’igen, Grohl már a Nirvanaban is ott volt, most meg a Foo Fighters frontembere, két legendás banda, yeaaah’ szlogenek röpködnek mindenfele, gyakorlatilag azóta, mióta beigazolódott, hogy bátraké a szerencse. Azonban, Mr. Dave olyan szinten jó arc, hogy – mintegy ezt a pozitív képet felerősítve - nem a puci kurvák seggéről, aranyporral behintett papírral felszívott kokain partijaival, hanem az időről időre zenei installációin túlmutató közérdekű, kulturális erőfeszítéseivel kerül a címlapokra, igaz, azt az utóbbi időben naponta többször is megteszi. Jó volt látni, hogy megpróbált Kurt halálától, és a tragédiához vezető baljós előjelektől elvonatkoztatva rendet tenni a Seattle-el kapcsolatos, valódi legenda útvesztőiben. Az, hogy ez nem sikerült teljesen… Jelen esetben megbocsátható, és érthető. A kiszabott negyven perc annyira sem lenne elég, hogy elmesélje miként jutott el például a Nirvana a Bleachig, nemhogy arra, hogy az egész, világtól elzárt, mégis hatalmas összművészeti inkubátorként funkcionáló város atmoszféráját teljesen felfedje előttünk. Talán ennél a fejezetnél volt a legfájdalmasabb az, az immár harmadjára is felhánytorgatott tény, hogy ez inkább egy nyolc epizódon átívelő baráti, emberi beszélgetés, mintsem valódi dokumentumfilm volt. Viszont a Subterranean először nem tűnik másabbnak, mint az ezt megelőző hat dal – és ez, lássuk be, elég ostobán és rosszul jön ki – de ennek ellenére kiemelkedik az előző nóták sorából, nem annyira egysíkú.
Zárásként New Yorkba látogatunk Dave-vel, hogy az ottani milliöbe is bepillanthassunk. Nevek; Paul Stanley, Jimmy Iovine, Nora Guthrie, Thurston Moore, Chuck D, LL Cool J, Mike D, Rick Rubin - és igen, igen, Barack Obama. Ez, a december 5-én bemutatott rész – a helyszínhez hűen – igen menő, és emellett igyekszik reális, hiteles képet festeni a jelenlegi, a felvételen szereplők szerint kissé álságos és válságos zeneipari helyzetről. Szerencsére Dave tökéletesen időzítette az I’m a Rivert, és jóleső érzéssel tölthet el minket, ahogy az amerikai zászló meglebben a szélben, majd az album balladának szánt, de inkább filmzenei pillanatokhoz illő, gigászi arénákat betöltő megnyilvánulása betölti a teret, és mi szép lassan elbúcsúzhatunk ettől a zenei barangolástól.
Tanulságok: Nagyon szeretünk Dave Grohl. Nagyon szeretjük a hozzáállásodat, az ötleteidet, és nagyon tetszik az, amit képviselsz. Ez az album – minden szimpátia ellenére - egy nagyon profi iparos munka, mélyen szántó érzelmek nélkül, így is messze túlszárnyalva az általános, eladhatóság szempontjából kitűzött elvárásokat. Azt ígérted, hogy 2015-ben még nagyobb dobások jönnek. Mi már azt várjuk. (Azért reméljük nem egy esetleges politikai karrierre céloztál).
Boldog Új Évet Dave! Ölel & csókol, Beth
Pontszám: 3; ha beleszámítjuk a Dave Grohl jelenséget: 3,5
