Volt az ezredforduló, és akkor ott volt Massachusetts, és egyszer csak a semmiből, mintha ultragyorsan serkenő spórával szaporodnának, elkezdtek fej - fej mellett kinőni a semmiből az összetett génállományú, talán kicsit mesterségesen is kikísérletezett, de mindenképpen új populációnak számító metalcore bandák. Ők pedig nem mások, mint elméleti síkon a szupergyorsan terjeszkedő thrash metál, a mélyben gyökerező death metál és az ős primitív hardcore punk keresztezésével próbálkozó, és az egyre megújuló viszonyokhoz így talán jobban alkalmazkodni tudó, újszerű organizmusok. Elméleti síkon. A gyakorlatban viszont - habár a keresztező elemekről alkotott elképzelés és a precíz tervezés jó volt - az új entitások valós életképességéről állandó viták folynak.

Az All That Remains is Massachusetts állambéli. A fentnevezett populáció egyik meghatározó csapata, akik most a The Order of Things című új anyagukkal együtt összesen hat nagylemezt tudhatnak maguk mögött. Amiken szép sorban, a műfajhoz, önmagukhoz és a debütáló lemezhez képest is egyre dallamosabb vonalat hoztak, eljutva így ehhez a lemezhez, ami minden korábbinál lágyabb, bolyhosabb és olyan elcseszetten iskola diszkósabb. Ezért lennék kíváncsi a saját véleményemen túl azokéra az előadókéra, akiket hatásaikként nevez meg többek között ez a zenekar is, hogy esetleg ez nem sérti-e őket? Illetve a saját rajongó táboruk véleményére is kíváncsi lennék, hogy mit tudnak kezdeni mondjuk az új cucc olyan számaival, mint a Divine, vagy a For You? Mert nekem ezek hallatán az jutott eszembe, hogy ezt a lemezkritikát talán nem is ide, hanem egy Bravo magazin műtetkós címlapja alá kellett volna beskiccelni.

Ugyanis azt látom, hogy minden valamire való rock orgánumnak illik írni róluk, hiszen itt vannak, örvendenek némi népszerűségnek is, így hát nem csinálhat senki úgy, mint a büdös zoknival a szőnyegpadlón, amit egy frappáns mozdulattal a fotel és az ágy közé rúgva, már meg is szüntette a problémát, mert az már nincs többé szem előtt. Aztán mindenhol le is írják, amit most én is lefogok, hogy van a zenekar mögött valós muzikális tudás, tiszta az énekhang, pontos a dobos, jók a váltások, és habár már nem a Killswitch Engage gitárosa Adam Dutkiewitz most a producer, de azért nagyon szépen ki van minden keverve, a helyén vannak a dolgok. Ezek pedig tények. Viszont másra nem jók, minthogy kerülgessük vele a megkerülhetetlen abszolút igazságot. Mint ahogy érzem, hogy kerülgetném én is, mert nem szeretnék vele megbántani egyetlen hozzám hasonlóan lelkes zeneszeretőt sem, bárkit és bármit hallgat. Itt ennél a lemeznél viszont muszáj lesz leírnom, hogy ennek a bandának az utolsó három albumától, egy vasárnapi gyerekzsúron, előbb andalodnának el az általában Wham slágerekre elhorgolgató finom lelkű anyukák, és csak aztán a baldachinos ágyaikról a Barbi házak felé később esti puszit dobálgató kislányaik. Persze néha megcsúszna a horgolótű, és a kislányok szája is elgörbülne lefelé, de még mielőtt igazán megijedhetnének, hamar bekúszik egy bágyadt refrén, és mindenki andalodhat tovább, mielőtt egy újabbat ásít.

Mert azzal még nem is lenne baj, hogy a csapat egyre dallamosabb zenét játszik, így egyébként markánsan elkülönülve a műfaj többi zenekarától, valamifajta megújulást is hozva ezzel a metalcore klónok uniformizált hadához képest. Az viszont, hogy ötlettelen, már - már Pablo Coelho szentimentalizmusának határát súroló bugyuta popmaszlag fuvallatokkal van tele a lemez, amibe időnként teljesen értelmetlenül belereszelnek, vagy beleüvöltenek, na azzal igen. Sőt, a refrének a legtöbbször annyira sekélyesek és túl klisézettek, hogy azon gondolkodtam, nem is tudom miért Napalm Death és Skinny Puppy számokat használnak a titkos támaszpontokon a kínzásokhoz, mikor azok tök jó zenék. És tényleg nem a dallam gazdag számokkal van a baj, hanem azzal, hogy piszkosul mesterkéltnek érzem, mint az eleve elcseszett slágernek készült slágereket.

Ha az All That Remains új anyaga focilabda lenne, azt mondanám el lett felejtve a pumpa. De ha ez az új lemez mondjuk sex lenne, akkor azt, hogy hagyjuk ezt a maszatolást. Ha viszont lecsó, akkor megkérdezném miért maradt ki belőle az erős és a só? Ha az All That Remains új lemeze nem lenne, szerintem a régi rajongóinak is könnyebb lenne. És ha tényleg nem lenne, például én akkor is meglennék. Bocsánat.