Egy fiatal zenekar esetében mi mással is kezdhetnénk, mint támpontok gyanánt további zenekarnevek emlegetésével. Nos, a Slope esetében könnyű helyzetben vagyunk, mivel maga a kiadó hívja fel a figyelmet arra, hogy a második lemezénél járó ötös számára mely előadók jelentik az igazodási pontokat. A szemmel láthatóan a húszas éveik elején járó srácok a Red Hot Chili Peppers, a Rage Against The Machine és a Beastie Boys bő három évtizede megjelent lemezeiből merítenek. Alkalmanként szemérmetlenül.
Megtörténni látszik az immár sokadik generációváltás; ezek a fiatalok már nem a szülők Led Zeppelin LP-it, vagy a fater másolt thrash metal kazettáit szedik elő a fiókok mélyéről, hanem a felmenők ’90-es évek elején/közepén beszerzett CD-it. Szerencsés esetben itt kellene következnie annak a résznek, hogy az ötös mennyiben változott, változtatott a 2021-es bemutatkozó korong óta.
Nálam azonban kimaradt a debütáló Street Heat, így csak abból tudok kiindulni, ami a Freak Dreams-en hallható. A nyitó Talk Big annyira Red Hot Chili Peppers, hogy csípőből konkrét lemezhez, név szerint a Mother’s Milk dalaihoz tudnám kötni. A nyitányban tehát az összes RHCP védjegy jelen van, a két legfőbb, a Kiedis-féle szövegköpködés és Flea emblematikus groove-jai egy az egyben képviseltetik magukat. A RATM vonal pedig a második dalban köszön be - és többé-kevésbé marad is a bő félórás lemez végéig.
Aki átélte ezt a korszakot, a későbbiekben akár az egyes dalrészletek alapján is tudja sorolni az összehasonlítási alapokat, megemlítve a Downset, a Dog Eat Dog, illetve a Primus neveket, meg tucatnyi további, a köztudatból az évtizedek során kikopott zenekart. A Chasing Highs című dalban példának okáért a bevezetőben emlegetett trió mindegyikére ráismerhetünk, kezdve a Blood Sugar Sex Magik lemezt megidéző intróval, folytatva a Beastie Boys-os rapeléssel, illetve a Tom Morello dolgait hozó gitárnyúzással. A megszaggatott Nosedive-ról és a darabos, keménykedő (hardcore-os) Hectic Life-ról, valamint az utóbbi ikertesójáról, a NBQ-ról is hasonlók mondhatók el, még a True Blue vokáljai és bőgőtémái kb. Les Claypool szintjéig mennek el. A záró darabban meg jelzésértékkel némi thrash metal is akad, természetesen a poénos irányból.
Ennek az egész nyúlás/tiszteletadás dolognak szerintem csak akkor van értelme, ha maguk a nóták rendben vannak, azaz az összeollózott dolgokból végül dalok kerekednek ki. A Slope lemezén pedig alapvetően ez a helyzet. Az egyetlen meglepetés – hogy azért ilyet is említsek – a zenekar kapcsán abban a tekintetben ért, hogy ezek a ’90-es évek elejéről érkezett srácok nem az Egyesült Államok nyugati partvidékén szálltak be az időgépbe, hanem annak ajtaját Duisburgban kulcsolták magukra. Hogy a stílus közelében maradjunk, így bizonyára a H-Blockx és a Guano Apes neve sem ismeretlen számukra.
Mivel jómagam real time éltem át az adott zenei korszakot, a Slope-tól mellbevágó újdonságokat, utólagosan felfedezni való zenekarokat ugyan nem kaptam, jó dalokat és kellemes nosztalgiát viszont igen. A pontszám pedig ebből adódóan most teljességgel szubjektív.
