A Whores. ténykedése elég könnyen párhuzamba állítható a Helmet-sztorival: Amphetamine Reptile, lemorzsolódó alapfelállás, mindenes frontember, fanatizmus és kütyümánia, zeneimádat és “ipar-undor” csak így lazán címszavakban.

Igazságtalan lenne azt állítani, hogy Christian Lembach a szegény ember Page Hamiltonja, ezért nem is leszek én itt igazságtalan, főleg mert a Whores.-nak a jelenlegi szélirányban esélye sem lenne végigjárni azt az utat, amit anno a Helmet végig túrázott. Műfajteremtő zenekarként a Helmet kiérdemelt egy külön oldalt a rock-enciklopédiákban, Lembach viszont pechjére elkésett pár évet, így a legendák nyomdokán nincs más választása, mint jól csinálni azt amit csinál. 

A Whores. még nem érdemelte ki a legendás vagy kultikus jelzőt, be kell érniük azzal, hogy ők egy jó zenekar a legújabb War. című lemezük pedig egy jó kis lemez és tűnjön bár szűkmarkúnak a dicséret, ez bizony több, mint amit sok hasonszőrű (de leginkább nem hasonszőrű, viszont érdemtelenül túlértékelt) zenekar elmondhat magáról.

Már a 2016-os Goldot is szerette mind a sajtó, mind pedig a közönség, így az én lejátszómat is megjárta párszor, hiszen volt benne dög meg dinamika, ráadásul úgy szólt, mint valami klasszikus Hammerhead vagy Guzzard lemez, tömören fogalmazva igazi hagyományőrző noise-rock volt a javából a dicsőséges 90-es évek modorában.

A szakma is érezte a potenciált, a Whores.-t minden mértékadó médium megölelgette a Rolling Stone-tól kezdve a Metalsucks-ig, a Gold pedig megérdemelten kapott helyet az éves kedvencek között. A banda élőben is bizonyította a rátermettségét és olyan egyívású zenekarokkal turnéztak, mint a Melvins, a Black Tusk, a Kylesa vagy a Red Fang, sőt már a következő albumot is belengették Lembachék.

Ehhez képest a War.-ra végül 8 évet kellett várni, ami a Covidos őrületen túl egyéb személyes megpróbáltatásoknak is betudható (legalább is a szűkszavú nyilatkozatok erre engednek következtetni), azonban felesleges is a miérteket firtatni, sokkal fontosabb, hogy a Whores. újra aktív és úgy tűnik, hogy ott folytatják, ahol annak idején a Golddal abbamaradt.

Az album nyitó Malinches ugyan kicsit félrevezető a Royal Blood-os megoldásaival és nem mintha a Royal Blood rossz banda lenne (sőt a nóta is ütős), belőlük azért egy is elég. Szerencsére a Quitter’s Fight Song helyre teszi a dolgokat és már a vastag basszus témából sejteni lehet, hogy szó sincs itt holmi trend hajkurászásról, a srácok úthengerre tették le a jogosítványt nem kismotorra. 

A Whores. ennek megfelelően nem ír slágereket, a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is nyers erőben utaznak, így a fogós dallamokat máshol kell keresni. A Hieronymus Bosch Was Right-al ugyan bepróbálkoznak pár hajlítgatással, de mégis inkább a Helmetes szövegmondás áll igazán jól ennek a fajta muzsikának (Hostage Therapy, Back When I Was a Savage).

Az én személyes kedvencem a fifikás riffekkel telepakolt Sicko, ami tuti koncert favorit lesz, mert amúgy turnézik is a Whores., igaz egyenlőre csak odahaza az államokban.

A legmeglepőbb tétel az album záró Savage Reprise, ami tulajdonképpen egy megzenésített impresszum, melyből kiderül, hogy ki mindenki vett részt a lemez elkészítésében, illetve milyen minőségben. A záró mondatot le is nyúlom belőle, pont jó lesz ide a végére: “All rights reserved, all suckers served..Thank you!”