A hardcore-os dallampunk pittsburghi veteránjai továbbra sem tervezik letenni a lantot. Ennek ékes példája a jelen kritika tárgyát képező új lemezük, az American Spring.
A politikailag sem éppen inaktív zenekar 2012-ben jelentette meg a legutóbbi nagylemezét, a The General Strike-ot, melynek turnéja folyamán 2013-ban a Hegyalját is meglátogatták. Az előző két korong fél óra körüli játékhosszát most megtoldották, de még így is a kellemes 40 percet célozták meg. Talán több nem is kell egyszerre ebből a stílusból. Ez a játék nem a terjedelmességről szól.
A dallamosabb punk, de úgy általában a punkzene sosem volt a kedvenc stílusaim között, de az igényesebb, vagy jobban eltalált dallamokkal rendelkező (mondjuk ki: mainstreamebb) bandákat azért valamennyire szem előtt tartottam. Ennek ellenére valahogy Justin Sane és társasága nagyrészt kimaradt a látókörömből. Találkoztam a nevükkel nem egyszer, dalaikat is hallottam, de gondolom a rockzenével ismerkedős időszakomban sem igazán játszották a klipjeiket annyiszor a TV-ben, így „elsikkadtak” nálam.
Én úgy tartom, hogy a modern dallamos punkzene egyik nagy reneszánsza a 2000-es évek elejére tehető, az Offsping akkor tarolt igazán, a Green Day is akkor talált vissza önmagához, de a Sum 41 is akkor élte a fénykorát, nem említve a millió más kalipunk és ehhez hasonló zenekart. Az ilyesfajta zene sajnos/nem sajnos újra kifutott (gondoljunk bele, a Green Dayt sem annyira favorizálja már a média), de azért alkotgatnak a bandák. Az élvonalbeliek persze biztos többet veszítettek ezzel, de underground szinten ez annyira nem éreztette a hatását.
Mondhatnánk, hogy 40 év felett hova akarnak még lázadni ezek a csókák, de ha hitelesen csinálják, semmi kifogásom ellene. A zene még mindig jó, sőt, talán még erősebb is, mint az előző lemezen. Biztos van köze ennek a kiadóváltáshoz is, mert egy sokkal kiérleltebb korong került elő a kezeik közül.
A CD-n sokkal több a dallam, mint a hardcore, azt már elsőre is meg lehet figyelni. A nyitó Fabled World például engem a Sum 41 kellemesebb pillanataira emlékeztet – persze csak zeneileg. Nem felejtették el persze a HC-s részeket sem, a To Hell With Boredom a szűk egy percével minden ki nem adott dühöt magába foglal. A Brandenburg Gate (lehet, hogy nekem szűk a stílusbeli ismeretem, de) a Green Dayre és kicsit a Ramonesra emlékeztet, továbbá vannak Offspringes beütésű dalok is, mint a Sky is Falling. A hagyományosabb vonalat többek között a Set Yourself on Fire / All of the Poison, All of the Pain kettőse viszi.
A hasonlítgatások ellenére természetesen nem egy kópiaalbumról van szó, mert sok esetben inkább a fent említett bandák tanultak, tanulhattak az Anti-Flagtől, csak a koromból adódóan jön elő ez a nem szabályos fordított összevetés.
Summázva a gondolatokat: a rajongótáborukhoz valószínűleg találnak egy-két(ezer) újabb tagot a kiöregedő régiek helyére, de megváltani a világot valószínűleg már nem fogják. Ezt szerintem ők is érzik, épp ezért egy hatalmas, nyitott felfogású örömzene az egész album.
Az Anti-Flag július 19-én fellép nálunk is, mégpedig a szinte már hazajáró raggametal Skindred és a Less Than Jake társaságában veszik birtokukba a Budapest Park színpadját. Az eseményt ITT találjátok.
