A My Dying Bride vitathatatlanul a bánatmetal egyik megkerülhetetlen alapköve. A műfaj szeretői között nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki ne szeretné Aaron Strainthorpe-ék valamelyik, vagy akár összes lemezét. A Feel The Misery képében itt az újabb hatalmas ütés a hallgatók megfáradt lelkébe.
Az idén már negyedszázados doom brigád 2012-ben hozta ki a legutóbbi, A Map Of All Failures című, egyébként zseniális lemezét. Az idei Rockpartos koncert előtt készített interjúban Andrew Craighan gitáros elárulta, hogy jóval több hörgésre kell számítani a lemezen, mint az elmúlt években megszokhattuk (ennek kapásból ellentmond az előzetesben kihozott And My Father Left Forever és a címadó), szóval úgy készültem, hogy egy igazi dögszagú fekete dalcsokorral lesz dolgunk.
Na, nem mintha ők eleve a vidámságukról lennének híresek, hiszen a koncertjeiknél nyomasztóbb, a lelkeket malomkőszerűen szétmorzsoló gyásznál erősebb dolgot kevesen produkálnak a mai metal színtéren. Ezt a koronát vélhetőleg sosem fogják elvenni tőlük, hiszen a stílusalapító hármak (az Anathema és a Paradise Lost tartozik még ide ugyebár) közül csak ők maradtak meg ezen a vonalon, a nagy öregeknél jobban meg általában senki nem csinálja a mesterséget. Egy másik zenekar van, akik számomra még ilyen szinten tudnak bánatot önteni a dalokba, a Katatonia, de hát tudjuk mi is, hogy ők másik irányból közelítenek a temető felé. Az ezeréves dögszag felélesztését elősegítendő visszatért az alapító gitáros, Calvin Robertshaw, az alaprecept tehát adott, még akkor is, ha már kész volt a lemez, amikor visszatért. De nézzük, „mit megy”.
Először is meg kell jegyezni, hogy a dalok nem igazán lettek rövidre tervezve, a lemezre szánt 8 dal, több mint egy órányi csalódottságot áraszt a nagyérdeműre, melyek közül nagyon kevés a tempós pillanat. Na, de akkor pár szó az egyébként megszokott szinten költői dalokról. A kezdő, Aaron édesapjának emléket állító And My Father Left Forever minden rajongónak ismerős lehet, nem túlzás azt állítani, hogy a MDB egyik újkori slágeréról van szó. A To Shiver In Empty Halls-nál már meg is kapjuk az emlegetett hörgésadagot. Amikor végre azt hinnénk, hogy kapunk egy kis éneket is, visszajön a verze és behúz vissza a mélybe. Zseniális! Kb. a dal harmadánál kapunk Strainthorpe úr szenvedő énekéből végre egy keveset, majd jön a leállás és egy kis spoken word, aztán ebben a síri hangulat marad a végéig.
Nem mondanám, hogy az A Cold New Curse vidámabb vizekre evezne, sőt, az egyik leglassabb dala ez a lemeznek. A gitárharmóniák viszont szép szőnyeget adnak a világunt, fájdalmas ének alá. A hörcsi itt is befigyel, megadva a már szinte szokásos síri hangulatot. A Feel The Misery már szintén ismerős lehet a zenekar kedvelőinek, mely egy kisfilmet is kapott a napokban. Természetesen a könnyebben emészthető részek közül való, lágy hegedűszóval kísérve helyenként. A Thorn Of Wisdom melankolikus szépsége után az I Celebrate Your Skin megint a fojtó mélységbe ránt. Költői és borongós, ahogy elvárhatjuk egy MDB daltól. A lassú I Almost Loved You a Thorn Of Wisdom-mal ellentétben csakis a billentyűkre épül, ez adja meg neki az egyedi ízét. A Within A Sleeping Forest megint a hörgősebb vonalra tereli a halottas szekeret, természetesen ez sem az eszement BPM számról lesz híres, de féltávtól azért kapunk némi riffelést is, hogy tudjuk, kikkel is van dolgunk. Gyenge dal nincs a lemezen, viszont most valahogy elfelejtették feltekerni a metronómot, talán ez az egyedüli hátulütője a Feel The Misery-nek.
A My Dying Bride tehát semmit sem vesztett a kezdetektől fogva meglévő síri hangulatból, sőt, a leállásoknak köszönhetően helyenként még brutálisabban árad a dögszag a dalokból, mint előre várható lett volna. Nem valószínű, hogy idén doom vonalon bárki jobbat tudna alkotni. Gyengelelkűek ódzkodjanak! (4/5)
