Nyári emléket fogunk idézni. Ugyanis merőben hosszan halogattam a görög gitárhős, Gus G. (micsoda alliteráció így leírva) második önálló munkájának meghallgatását. (A Fezenen véghezvitt gitárhőstettet pedig alkalmam sem volt megcsodálni.) Most döbbenek rá: e halogatás tudat alatt zajlott. Hogy mi okból?

Féltem. Helyesebben: féltettem illúzióimat. Tavaly elképzeltem magam előtt, mennyire unatkozik ez a (polgári keresztnevén) Kosztasz fiú, hiszen Ozzy Osbourne, akinek már egy ideje az árnyékában játszik, a Black Sabbath-tal rója a turné-köröket. Nem bírja megállni, hogy ne dobjon össze egy-két riffet, s dalt is velük együtt. Barátaival felénekelteti azokat, és kész az igazi örömzene!

Na most, ha alig egy esztendővel később megjelenik egy szintén vendégzenészekkel teletűzdelt album a Gus G. logó alatt, abban van valami fifika. Máris oda a báj, az ártatlanság. Csak az segíthet, ha ku... (bocsánat) kutya jó nóták kerülnek fel a lemezre, vagy egy tucatnyi. Viszont a két anyag közt eltelt rövid idő nem ezt vetíti előre.

Kételyeim eloszlásához hosszú időre, mintegy három másodpercre volt szükség. A Brand New Revolution nyitószám The Quest első hangjaival megüzeni: itt bizony nem sok kompromisszum várható. De kicsit máris ellentmondok magamnak, amikor azt hangsúlyozom, hogy ugyanakkor cseppet sem öncélú gitárhősködés történik ebben az instrumentálisban (és a lemez többi részén meg pláne nem). Ahogy öregszem, egyre nagyobb ívben kerülöm a tízpercen felüli epikákat és a mindenfajta instrumentális műveket, de a The Quest még nekem is bejön!

Miután lazán "túléltük" az egyetlen csak hangszeres számot, az album címadójának személyében egy nemes értelemben vett rocksláger tépi le fejünket. A vendégénekes szinte nem is vendég énekes, hiszen Jacob Bunton ezen felül négy dalt jegyez a lemezről. Burn címmel elég veszélyes dalt írni egy (viszonylag) ifjú trónkövetelőnek, mert hogy nem a Deep Purple (Ritchie Blackmore) megaklasszikusának újragondolásáról van szó. A nóta ugyan elmarad a nagy előd színvonalától, de így is megteszi.

Most jövök rá: csak írogatok mindenféle dalokról, de a stílus-meghatározással adós vagyok. Ez a Gus G. boy Slash cilinderének karimáján nőtt fel, az biztos! Azonban bármilyen hatást képes beengedni világába. A lemezre lakatot tevő (na jó, záró) Demon Inside például óvatos Maiden-behatásokkal bír, miközben a Come Hell or High Water (minő meglepetés!) amolyan ozzys. Mindkét dal énekét bizonyos Mats Levén tolta fel. Tényleg, az öreg Ozzyt nem lehet rászedni legalább egyetlen nótázásra?

De vehetjük az Amaranthe-os Elize Ryd-del közös What Lies Below-ot, mely átcsúszik már szinte dubstep hangulatba, hogy onnan nyisson egy szenzációs rock-refrént. Végre egy egészséges balladát is sikerült életre szülni: ez a Behind Those Eyes Jacob Bunton tálalásában. Jeff Scott Sotoról sem szabad elfeledkezni: a két neki szánt dal közül - Gone to Stay, Generation G - utóbbi egész pofás lett.

Ez a kettes sorszámú Gus G lemez szerencsére nem fárad el már a harmadik tétel után (hát...mint az előző, az első). Sőt, negyedszerre kapjuk a lemez egyik leglazább tételét, We are the One címmel. Talán csak az anyag utolsó harmada bír rá egy kicsi fanyalgásra. De még az If it ends today-t is megmenti Mats csodálatos hangja.

A One More Try fájdalmasan rádióbarát tétele biztos év slágere, ha valamely állomás szerkesztője szarrá játszatja, de nem nekünk való, kik a rockstationt olvassuk vagy írjuk.  Hála a gitáristennek, ez csak egyedi kakukktojást. Egyébként pedig teszek egy olyan kijelentést, amilyet az eddigi csaknem öt rockstationös évem alatt még nem kockáztattam meg: akinek ez a Brand New Revolution címmel bíró lemez nem tetszik, az....nem rocker! Csupán az egy, esetleg kettő nem annyira combos szerzemény végett vonok le szigorú tanárbácsiként fél pontot a maximálisan adható ötből. (4,5/5)