Road. Az elmúlt egy dekádban megkerülhetetlen fogalommá vált ez a név a magyar élőzene színterén, mi több, az egyik vezető rock/metalzenekar lett aprócska, rántott hús formájú hazánkban. Az új, a sorban hatodik lemezük már előre úgy lett beharangozva, hogy picit kilépnek a komfortzónájukból, ami nálam minden kérdést kizáróan meglengette a vörös posztót. De vajon tényleg mattra verik az idei magyar mezőnyt? Igen, jó esély van rá!
Szerintem nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, miszerint az eddigi legjobbjuk, az Emberteremtő után a Tegyük fel… sok üresjáratot tartalmazott, egyfajta visszalépésnek volt tekinthető. A Varga Zoli (Supersize) producerkedése mellett készült, Borbás Robi által tervezett vadállatos/sakktáblás digi CD viszont ismét magas színvonalon tálalja a rá szánt tíz dalt. Az igazi csalit persze a Kettő bennem az én seggreülős klipjével dobták be Roadék: ekkora súlyt és töménységet még nem kaptunk tőlük soha, engem megvettek kilóra (pedig abból van bőven).
De mit ér mindez, ha a „maradék” lófüttyöt sem ér, igaz? Hát, kérem az egész lemez többszöri meghallgatása után is ennyit tudok mondani: ez a Road legsúlyosabb, legegységesebb és legmagasabb nívójú albuma, szó szerint húz, mint egy kamion! Ez az első alkalom, amikor azt érzem egy Road lemezzel kapcsolatban, hogy mindegyik dal megállná a helyét a koncerteken is. Jó, vannak klisék benne, mert komfortzónából kilépés ide, vagy oda, meg kellett tartani egy-két tipikusan Roados elemet a kevesebb súlyt kedvelők érdekében. De cserébe jó magasra sikerült rakni a lécet, így bánja a fene! Arra viszont fel kell készülni, hogy minden eddiginél több sötétség és súly lepi majd el a hallgatót a jó 40 perc alatt.
Tényleg mindegyik dalban megvan az a plusz, ami miatt eszembe sem jutott még továbbléptetni egyetlen tételt sem, márpedig ez nagyon ritka. De le kell szögezni, hogy a Roaddal való, egy évtizedre visszanyúló viszonyom alatt főleg a súlyosabb, komorabb tételeiket tudtam megszeretni. Ennek köszönhetően a Kettő bennem az én tömény, lüktető zúzdája tényleg olyan lett, amilyet „én még soha nem éreztem” Road dalnál. Mintha egy elefántcsorda gázolna át a hallgatón 5 percen át. És ez még csak a kezdet! A címadó kvázi doomos témái és az azt meg-megtörő sulykolós és csordavokálos részek akár túlzásnak is hathatnának, de ez messze sem igaz a M.A.T.T.-ra: inkább monolit betontömbként nehezedik az emberre. A Húzom a kardot, mint a CD bulis dala felszabadít egy időre. Itt hallható a Road eddig írt legjobb refrénje is. Ha ez nem ragad meg a fejedben és ordítod majd a koncerteken Mátéval együtt, akkor ez nem a te zenéd.
A Túlzó kámfor illat szerelmes dala sem az az igazi romantikázós téma – inkább döngöl a földbe, minthogy felemelne. Ellentétben a Zsák a foltját Földes Anettel (lásd még: lány a nappaliból) készített játékos duettjével. Ez is inkább egy hagyományosabb, régivonalas dal, ami egy kicsit megint kis fényt kínál az eddigiek sötét erdeje mellé. Az A Jó reménység foka szintivel, fúvósokkal kísért nagy ívűsége pont annyira magasztos, ami még nem éri el a giccs szintjét. Nem csodálkoznék, ha a tavalyi akusztikai hadművelet hatással lett volna rá a dalszerzési időszak alatt.
Persze nem is lenne Road a Road, ha nem lenne autós/száguldós dal, ezt most a Kígyóméreg Mastodonos kamionhimnusza testesíti meg. Nem egy szokványos megoldás tőlük és pont emiatt esik olyan jól. A Lopott ezüstkanál hardcore közeli odamondogatós témái megalapoznak a Csillag lennék előtt, ami megint a doomosabb irány felé kacsintgat. Itt a legagresszívabb a vokál az egész albumon és mintha megnőne a gravitáció körülötte, olyan súly van megint benne. A végére még megkapjuk a már ismert (szintén HC-s) Egy család vagyunk-ot, melynek az albumverziója egy indokolatlanul hosszú (plusz negyed órás) zárást kapott. Nem volt a legjobb ötlet szerintem, de ez nem von le az album összértékéből.
A Road tehát, ahogy le is szűrhető az eddigiekből, ez alkalommal nem szarozott, nem hogy rácsapott az asztalra, hanem egyenesen hozzá is vágta azt a falhoz. Nehéz dönteni, hogy az Emberteremtő, vagy a M.A.T.T. erősebb-e, így azt mondanám, hogy együttesen magasodnak a Mátra csúcsai felé. Reméljük, a valamikori folytatás is ebben a sötétebb szellemben fogan majd – én semmiképp sem bánnám. (4.5/5)
