Van az úgy, hogy egy szőröstökü progikonokból álló társulat elsőre nem billenti fenékbe kellőképpen a hallgatót; nem dobod el tőlük a hajad, nem basz ki a libabőr. Igen, van ilyen. Elsőre. Sőt, második alkalommal is csak erőtlenül rugdos. Aztán, ha még nem untuk meg, akkor érdemes még egyszer megpróbálni. És akkor jön a lórúgás.

Ray Alder és Mark Zonder 2020-ban életre hívott bandája, az A-Z (ezt a nevet még szoknom kell, legyen az bármennyire kifejező) június 6-án hozta ki második nagylemezét a Metal Blade Records gondozásában, melynek berobbanását a lemezpiacra az illusztris zenészgárda és a debütlemez ismeretében úgy várja az ember, akár egy falrengető kos érkezését. A Fire Away című nyitónóta nagyjából egyébként ezt az utat járja (Alder ragacsos refrénje úgy szippantja be a hallgatót, mint a kisfiam kedvenc legoalkatrészeit a porszívó), de aztán jön egy nagyobb kanyar, amelytől kissé megszédül a refrénorgiától megrészegült egyszeri metalrajongó (jómagam), és elkezdi keresgélni a kapaszkodókat. De miért is?

A miérteket a harmadik nekifutás után már eléggé nehézkes lesz elmagyaráznom, ugyanis akkorra már beütött nálam a teljes nagylemeznyi anyag, de az első két alkalommal nem éreztem ugyanezt, kivéve a már említett nyitótételt és talán még egy-két további trekket valahol a anyagon. A legfurcsább az, hogy a második nóta, a Running In Place elsőre egyáltalán nem jött át, mondhatni, szürkének éreztem. Most pedig már eldobom tőle a hajam (istenem, mekkora gitárszólóval zárul a darab, tudtam volna még hallgatni).

A zenészgárda múltját figyelembe véve nem is csoda, hogy a baj az én készülékemben van (vagy inkább csak volt). De akkor végül milyen is lett az A2Z²? Pontosan olyan, amilyet az ember mondjuk Ray Aldertől vár (vagy éppen a társaitól). Ray orgánumán nem fog az idő: bársonyos hangkaraktere, frazírjai most is ugyanúgy odabasszák a libabőrt az ember karjára, mint bármikor korábban. Zonder pedig nem fogja vissza magát, szanaszét üti a dalokat (persze mindenhová csak annyit, amennyit az adott dal megkíván).

A két főkolompos érdemeit letisztázva ki kell térjek a többiekre is: a két gitáros (Nick van Dyk és Simone Mularoni) atomóra pontosságú, orkán erejű riffelésének, gitárszólóinak nagyszerűsége az Arch/Matheos projekt legutóbbi lemezanyagával cseng össze, azon voltak hasonlóan kivitelezett szólóorgiák, igaz, az egy jóval összetettebb, progosabb anyag volt. A basszeros (Philip Bynoe) és a szintis (Jimmy Waldo) pedig ugyanez a liga (ezt nehéz lenne másképp kategorizálni).

Az olykor hardrockosabb vonalvezetés nem tudja átbillenteni az egyébként progos túlsúlyban lévő lemezt: Alderék múltja rendesen rányomja a bélyegét az anyagra. Zonder például képtelen az egyszerű, feszes ütemekre (na jó, talán pár másodpercig), mindent kiszínez, ám ettől válik megunhatatlanná a játéka (szerintem a The Remedy alatt halálra unta magát a faszi, ugyanis abban egy icipicit visszafogta magát).

Talán az I Am Numb lehetett még az a darab, mely első alkalommal is elkapott, nem tudom. Mindenesetre annak refrénje is elsöprő erejű, akárcsak a nyitótételé. A bitang dobvihar köré pedig egy megfelelően kivitelezett gitárszóló tekeredik amolyan vigaszként azoknak, akik a csöpögősebb, hardrockosabb színezéktől esetleg megorrolnának. A Learning To Fly viszont ezerszázalék biztos, hogy elsőre is lenyűgözött: ez a dal szárnyal (találó a cím).

Már csak annyit fűznék a végén mindehhez, hogy mindenkinek kell egy második (vagy harmadik) esélyt adni, mert a jelen kritika példája is mutatja, hogy a kellő idő ráfordításával az alapszínekből egy komplett színskála bontakozik ki. Ne ítélj elsőre!