A nagy lemezdömping kellős közepén sajnos ritkán jut az embernek ideje arra, hogy a frissen teret nyerő underground bandák lemezei között is csemegézhessen, most azonban kezembe került egy régóta parkolópályára kényszerült, ám igen izgalmasnak ígérkező kiadvány.
Ha egy random klub közepén azt kiabálnád, hogy „Tegye fel a kezét, aki Magor rajongó”, valószínűleg még nem dobálnák több százan mancsukat az ég felé, viszont itt a kulcsszó a még. Ez a csapat ugyanis egy már nem is annyira új, ám cserébe egyre értékesebb színfoltja a szárnyait bontogató honi felhozatalnak. Talán még fogadni is mernék rá, hogy ha továbbra is ennyire odateszik magukat a srácok, simán elérhetik az, amit például a Roadnak sikerült.
A jászberényi illetőségű Magor legénysége 2007-es megalakulása óta szívvel-lélekkel igyekszik bizonyítani létjogosultságát a hazai mezőnyben, egyébként igen szép eredménnyel. Első komolyabb megmozdulásuk, még 2008-ban volt a Pecsa szabadtéri színpadán a Tankcsapda előtt, majd később a 20. évfordulós jubileumi koncerten a Syma csarnokban. Aztán ha már ennyire jól összeszoktak, egy komplett turnét is végigtoltak velük 2010-ben. Közben azért csapatták még a Blind Myselfel a Neck Sprainnel és a már emlegetett Roaddal, mostanában pedig a Moby Dick társaságában mozognak. Ja és úgy nem mellesleg a múlt nyáron felléptek a Sepultura előtt.
A koncertezések közepette azért a stúdióban sem maradtak tétlenek, így három demo felvétel után 2015-ben rögzítették első Testamentum címen, a HammerWorld magazin mellékleteként megjelent – és így szélesebb körhöz eljutó - nagylemezüket.
A nyitó Fejjel a falnak pillanatok alatt tudatosítja a gyanútlan hallgatóval, hogy itt bizony komolyan kell venni a játékot. A háttérből előmászó, utcai káosz hangjából kibontakozó zajos HC csorda kórusra könyörtelenül rádörren a feszes dobtempóra felvezetett fogós riffek és fojtott üvöltések áradata, amit végül a dallamos énektémák finomítanak. A megszólalás – a hazai viszonyokat nézve- egy debütáló lemezhez mérten példaértékű, simán szól akkorát, mint a pár évvel ezelőtt az utolsó Bridge To Solace korong. A Magorban egyébként számos ismert metal zenei hatás felfedezhető, de ezzel együtt is sikerül egyedinek maradnia. Speck Roli üvöltései Blind Gergőt és a Bridge To Solace torkát, Jakab Zoltánt idézik, míg Inges Zoli dallamozásairól leginkább a Bullet For My Valentine villan be, főleg a Ragyogj című szerzemény esetében. Aztán ott van az Isten, nézd (a fiad visszatér) fasza kis enyhén Akelás témájából kibontakozó eklektikus dalszerkezete, és még sorolhatnám, de inkább nem teszem.
A zenekar névválasztása alapján nagy eséllyel következtethetnénk arra, hogy ezen az albumon büszke honfiak zenébe ágyazva, íjként feszített húrokkal fognak igazságot szolgáltatni a történelmi sérelmeink miatt. Nos, jelen esetben nem egészen erről van szó, ugyanúgy, mint ahogy az Attila néven ismert deathcore banda tagjai sem a nagy Hun király sírját őrzik, csupán a tisztelet inspirálta a névadót.
A Magor szövegei egyszerűen őszinték és életszagúak, amit olykor a legcsodálatosabb érzések inspirálnak – Fontosabb, mint az életem - , olykor pedig rohadtul bűzlenek – Mind halottak vagyunk – ám a negatívabb témákkal együtt is az album egészéből árad egyfajta már-már érinthetővé teremtett pozitív energia, ami nemes egyszerűséggel feltölti a hallgatót. Szó nincs semmiféle indokolatlan „hurrá optimizmusról”, ez egyszerűen a valóság egy élhető és gondolatokkal teli aspektusa.
Sajnálom, hogy nem volt alkalmam előbb belemélyedni ebbe a kiadványba, hisz nagy eséllyel helyet kapott volna a 2015. évi személyes TOP10-es listámon. Én úgy érzem, hogy a Magor kihozta a maximumot abból, amit egy bemutatkozó nagylemezből lehet, ezért is kapnak most maximális értékelést. (5/5)
