A Hellyeah számomra mindig a bizonytalan kategória volt. Sosem tudtam igazán eldönteni, hogy azért hallgatom meg X dalt, mert Vinnie Paul dobol vagy azért mert tényleg tetszik az adott szerzemény. Egy koncert után nyilván más a szituáció, olyankor folyton azt az előadót hallgatom, akinek éppen szétvertem előző este a házat. Na, most az a nagy helyzet, hogy a Mr. Paul csapata jelentkezett egy újabb anyaggal. A továbbiakban ezt próbáljuk meg kivesézni.
A két évvel ezelőtti, kétezer tizennégyes Blood For Blood emlékszem, hogy kilóra megvett. Az olyan dalok, mint a Demons In The Dirt, Sangre Por Sangre, DMF nem csak a lemezen szóltak baromi jól, de a koncerteken is tökösen megállták a helyüket. Persze koncerten mindig előkerült, hogy ott van az az ember, aki a világ legjobb gitárosának (R.I.P. Dime) a testvére, aki a világ legjobb zenekarában dobolt. Nem bírod levenni róla a szemed, a többiek már nem is annyira fontosak.
A Hellyeah elmondásuk szerint igazából csak a buli kedvéért van együtt. Szeretnek együtt zenélni, partyzni és ennyi. Azért nem hiszem, hogy a pénz nem szól ebbe bele, de ez már magánvélemény. A jövőre tíz éves zenekar az új Unden!able-lel együtt összesen öt lemezt jelentetett meg, változó sikerrel. Engem igazán a Stampede és az utolsó album a Blood fogott meg. Azokban volt az a potenciál, amitől azt érezted, hogy azok a dalok, nem csak megírva vannak, hanem van bennük tényleg harag, düh, bulizás.
Ennek tükrében nagyon izgatott lettem mikor megtudtam, hogy Chad mester és a srácok új Unden!able címet viselő anyaggal jelentkeznek. Alig bírtam kivárni, hogy haza érjek és hallhassam mi is most a helyzet a zenekarral. Hangzás tekintetében egy az egyben az előző lemezt követik, amivel nincs is baj. Vinnie Paul dobjátékát és soundját még a holdról hallgatva is felismeri az ember. Hiába, ami egyszer beválik attól nehezen szabadul az ember. Chad éneke egy cseppet sem gyengült, pontosan ott folytatja, ahol 2014-ben abbahagyta. Jót tesz az anyagnak, hogy Christan Brady nem csak a beugrós szerepét töltötte be koncerteken, hanem egy állandó tagja lett a zenekarnak, így Mr. Maxwellen nincs akkora teher. Jobban ki tud bontakozni, jobban szárnyra tud kapni a témáiban, mivel van mögötte egy sziklaszilárd ritmusalap is. Kyle az "új" basszeros is teljesen rendben hozza a témáit. A hangzás nekem steril, de más műfajon nevelkedtem, ezen műfajon belül meg hülyén nézne ki, ha koszosabb lenne a sound, így ebben az esetben semmi gond nincs azzal, ami a hallójáratainkba jut.
Illetve egy apró probléma még is van. Phil Collins feldolgozás ide, Dimebag gitár riff oda a dalok alapjáraton sajnos B oldalasak. Úgy képzelem el az egészet, hogy megszületett anno a Blood For Blood tíz dallal, amiből hatra azt mondta az ember, hogy tényleg erős. De a srácok igazából huszonhárom dalt írtak, csak amit anno kidobtak, azt most elővették. Egyszerűen nincsenek fogós dallamok. Sokadszorra hallgatom végig az albumot és egy riffet, egy énektémát, egy groove-ot nem bírok felidézni belőle, ami megfogott volna, míg az elődjénél már a második hallgatásnál dúdoltam a dalokat. Lehet érdemesebb lett volna megszakítani azt a hagyományt, hogy két évente új albumot hozzak ki, és sokkal inkább arra kellett volna koncentrálni, hogy minőségibb, fogósabb, maradandóbb anyagot kellett volna alkotni. Ez most nem talált, sajnos. Béke, Szeretet, Metal
