A Mudfield zenekarról sok minden elmondható, de az, hogy lusták lennének, az nem igazán. Ha éppenséggel nem koncerteznek, akkor klipet forgatnak, ha pedig nem a kamera előtt pörögnek a srácok, akkor jó eséllyel zenét írnak, ennek köszönhető az is, hogy alig három év után, itt az újabb anyag, itt a Fehér Zászló.
Anno a Kelet Népe megjelenésekor nagyon-nagyon pozitívan álltam a zenekarhoz, sőt még azt is meg mertem kockáztatni, hogy ha jól keverik a lapjaikat, akkor ők lehetnek a következő Tankcsapda, hiszen az a lemez messze kiemelkedett a hazai színtéren. Az album óta eltelt négy év, megjelent a Szörnyeteg című album, ami eléggé visszavetette ezt az elképzelést. A harmadik album gyengébbre sikeredett a második album után, kicsit izzadságszagú volt, de ez nem is csoda, hiszen a két anyag megjelenése között nem telt el jóformán egy év sem. Most a fiúk visszafogták a lovakat és hagytak maguknak három évet, hogy a dalokon dolgozzanak és építsék a zenekar bázisát.
A nőnapon megjelenő albumra nagyon kíváncsi voltam, hiszen a harmadik-negyedik album minden esetben vízválasztó egy-egy zenekar esetében. Nem voltak ezzel máshogy a fiúk sem. Az új anyag összesen tíz dalt tartalmaz, amik mindegyikében próbálnak valahogy, valami újat becsempészni az albumba, de mégsem érzem azt, hogy ezzel valami olyat hoznának létre, amit előtte még nem. Azért, hogy megértsük a dolgot és a hasonlítást, a Tankcsapda, szerintem az Agyarország lemezig bezárólag nem ismételte magát, mindig próbálkozott valami újjal, ami hol kisebb, hol nagyobb sikerrel de működött.
Azt érzem, hogy a Mudfield is próbálkozik valami újat alkotni lemezről lemezre, de mégis…csúnyánszólva beleragadnak abba a sárba, mint a Motörhead. Azzal a különbséggel, hogy ők ezzel a sémával nem lesznek legendák, mint Lemmy. A dalok felépítése, hangzása ugyanaz már a második lemez óta. A hangzás jóformán semmit sem változott, ami nem is lenne probléma, csak ezek a dalok nemes egyszerűséggel már ismerősek, már hallottuk őket. A legnagyobb probléma, Máté tehetsége. Fura ilyet írni, hiszen egy tehetséges fiatalemberről beszélünk, aki tök jól énekel, de ugyanazokat a dallamokat használja, mint korábban. Így egy-egy dalnak teljesen felismerhető a korábbi verziója. Ez pedig már a lemez legelején szembe ötlő, hiszen a második Beteg Madár című dalnál előjön a korai dalok ritmikája ének terén. Persze, lehet, hogy valakinek meg pontosan ez a magabiztosság lesz az, ami tetszeni fog, hogy lehet mihez visszanyúlni. Nincs is ezzel gond, hiszen lehet másnak, aki nem hallgat annyi zenét, annak egy biztos pont a zenekar, akik hozzák, amit elvárnak.
Azonban a negyedik dal mellett sehogy se tudok elmenni. Az Üveghegy egyértelműen a tévének (nem lepődök meg, ha 2025-ben a DAL-ban látjuk őket) illetve a rádiónak íródott. Igazából, ennek a dalnak semmi köze a rock-metal zenéhez. Nem is akarok rá több időt pazarolni, mert konkrétan ilyen dalok szóltak, anno a gagyi tévés szappanoperák elején, amit Tóth Gabi, mindenki ősanyja énekelt. Egy ilyen tétel után a Néma Árnyék pláne fura lehet az átlag hallgató számára. Persze a kontraszt jó, nyom egyet a lemezen, de az ismerős dallamok három percig unalmasak. A Késdobáló eleje annyira szájbarágós, hogy már kényelmetlenül kezdem érezni magam. Hol van az a zenekar, akik remek rímekkel írták le a dolgokat? Azt hittem, hogy nem lesz lejjebb a lejtőn, amikor jött a Caramba….Amikor először meghallottam a refrént, nem is akartam elhinni, hogy a caramba szerepelhet egy dalban. Ezt bart Simpson mondta, basszuskulcs… Ne már, értem, hogy volt egy ilyen spanyolos/latinos témájuk a srácoknak és gondolom ehhez lett felhúzva a dal, de ez így kínos. A maradék három dal sem segít a dolgokon, hiszen a Gondvesztő témáit és effektjeit, már például megírta tizenkét évvel ezelőtt az Enter Shikari.
Kellemetlen érzés ez, hiszen annyira sok bizalmat öntöttem ebbe a zenekarba. Azt hittem, hogy tényleg valami nagyot fognak alkotni, miközben nem igazán vannak mostanában jelentős hazai formációk, azt hittem ők újra magasba emelik azt a zászlót, amit Lukács már lerakott jó néhány évtizede.
