Az európai heavy metal örökbecsű alapműve, impozáns vendéglistával újravéve. Mégis, mi baj lehet?
Az Accept ötödik nagylemeze, a Balls to the Wall 1983 végén jelent meg. A zenekar, sőt, a műfaj egyik klasszikusa, egyben a legismertebb albumuk. Több dala a mai napig koncertfavorit, de mind a háromnegyed órája erős, töltelékdalok nélküli. Amikor készült, az Accept már komoly névnek számított, így a lemez nagy kiadónál jelent meg, a keverését Michael Wagener végezte, de 2002-ben egy remaster változata is napvilágot látott. Mondhatjuk, hogy jól öregedett, nem volt szükség igazságot szolgáltatni neki.
Amikor az Accept és Udo Dirkschneider énekes útjai elváltak, az a ritka helyzet állt elő, hogy egy erős zenekarból két erős zenekar jött létre. Nem ez a tipikus, gondoljunk csak a Queensryche-ra és Geoff Tate-re, vagy a Skid Rowra és Sebastian Bachra: közösen csodás dolgokat vittek véghez, külön-külön már csak botladoztak. Ehhez képest sem az új énekessel kiálló Accept, sem a változatos nevek alatt alkotó Udo nem kell szégyenkezzen az újabb produkciói miatt. Természetesen mindketten ápolják a legendás múlt hagyományait is, a korai dalok az anyazenekar és Udo koncertprogramjában egyaránt megjelennek. Idővel Peter Baltes basszusgitáros is a smirglihangú öreg harcos mellett kötött ki, így – ha ez számít bármit – az ő zenekarában két eredeti tag található, miközben az Acceptben már csak egy: a főnök, Wolf Hoffmann gitáros.
A Balls to the Wall jelentőségét nem lehet túlbecsülni, és amikor közeledett a kiadásának négy évtizedes jubileuma, Udo úgy döntött, hogy egy újrafelvett verzióval ünnepli meg. A dalokat az eredetikhez hűen játsszák, semmi műfajidegen elemet nem kevertek a képletbe. A számsorrendet sem módosították, a lemez különlegességét az adja, hogy mindegyikhez más-más vendégénekest hívtak.
Amikor először meghallottam a Balls to the Wall Reloaded lemez hírét, majd elolvastam a vendégszereplők listáját, egyből belelkesedtem. Ha a cikk aljára tekersz, te is láthatod, hogy igazi all-star válogatott állt össze, nagyon nem kell magyarázni, ki-kicsoda. Még a nagy víz túloldaláról is verbuváltak énekeseket, Dee Snider, Ripper Owens és Danko Jones személyében. Érdekes felállás, hogy az énekes hív vendégénekeseket a lemezhez, de természetesen Udo mester is mikrofonhoz állt, vagyis igazándiból duett-albumról beszélhetünk. Vékony jég a feldolgozósdi, különösen, ha ekkora klasszikushoz nyúlunk, de bízzunk az előadókban!
Teljes izgalomban hallgattam a lemezindító-címadó intróját azokkal a dobtémákkal, majd Udo papa és Joakim, a Sabaton terepgatyás énekese, felváltva vezették elő a klasszikus dallamokat, amennyire csak lehet, „lemezhűen.” Joakim tökéletesen érzi az egyensúlyt, ami minden feldolgozás sikerének titka: beleteszi a saját egyéniségét is, de nem gyalázza meg, nem teszi felismerhetetlenné az eredetit. A gitárszólót kicsit elmaszatolták, de ez a hat perc így is kerek lett, ez egy jó fel-/átdolgozás.
Míg az eredeti anyag (szerintem) végig makulátlan, a frissített kiadás nem ennyire egységes. A jól sikerült felvételek mellett van pár gyenge is, a többség pedig sajnos olyan semmilyen. A gondok ott kezdődnek, hogy a lemez nem szól jól. Gondolhatnánk, hogy a 40 (és másfél) évvel későbbi felvétel majd lerobbantja a hajunkat, de a helyzet az, hogy míg az eredetit egy sztárbanda rögzítette élvonalbeli személyzet asszisztálása mellett, a mostanit egy lassan nyugdíjas énekes és alkalmi kísérőzenekara, és ők maguk voltak a producerek. A basszus túl elöl dübög, a riffek nem dörrennek meg, a szólókat sokszor elkenik, és bizony Dirkschneider mester hangja sem a régi már 72 évesen. A Fight It Back-ben feltűnően küszködik, pedig milyen jó kis szaladós nóta lehetne, Mille acsarkodásaival. Ha nem fülhallgatózunk, annyira nem zavaró, mert visz magával a remek dalok lendülete, de ne feledjük: most nem valami kérészéletű Frontiers-kiadós supergroupról beszélgetünk, hanem a német heavy metal egyik alapkövéről. És az ígéret egy turbó-kiadásról szólt, nem egy „lájtos” verzióról.
Ha a jobb pillanatokra zoomolunk, ott van a már említett címadó, a Losing More Than You’ve Ever Had Michael Kiskével (végre egy rendes énekes…), és igazi meglepetés a Love Child a Brothers Of Metal énekesnőjével. Finom különlegesség a Turn Me on a mindig zseniális Danko Jones-szal, és Ripper Owensben sem kell csalódnunk a Guardian of the Night kapcsán.
A lemez leg-leg-leg-dalát, a Head Over Heels-t, viszont sikerült jól elrontani, a se-hús-se-hal Nils Molin vendégszereplésével. Nem is akarom bántani, nyilván jól mutat a neve a borítón, hiszen két sikeres lakosságimetál csapatban is énekel (Amaranthe és Dynazty), de ez a kabát nagy volt rá. Egészen addig puffogunk ezen, míg el nem érkezünk a lemezt záró lassúhoz (Winter Dreams ezúttal külön írva). A teuton metal queen, Doro énekel benne, és nemcsak hogy kihagyott ziccer, de határozottan kellemetlen a végeredmény. A „Für immer” kisegyház hívei most fogják be a fülüket, de szerintem Dorót meghívni vendégénekesnek felér egy trollkodással. Az a kevés hangja is rég megkopott, az akcentusa szörnyű, tényleg fájdalom az egész dal. Pedig jó ötlet az énekesnős duett, szerintem bárkinek lenne legalább 3-4 ötlete, hogy kit hallana szívesebben az öregúr partnereként.
Kedvelem Udo karakterét és munkásságát, de azt mondom, ezért a Reloaded verzióért kár volt. Az ilyen lemezekre metaforák egész tárháza áll a botcsinálta recenzőr rendelkezésére: fapados, fékezett habzású, teszkógazdaságos (fiatalabbaknak: TEMU-s), de egyik sem írja le azt a csalódottságot, amit a lemez meghallgatása után éreztem. Mint az értelmiségi szülők gyereke, aki BMX bringa helyett készségfejlesztő-ismeretterjesztő társasjátékot kapott a születésnapjára. Érdekes volt néhány téma más énekes előadásában, de az összhatást lerontják a többiek, valamint a produkció. A pontozástól most eltekintenék, az ilyen újravett, újrakiadott, spéci lemezeket amúgy sem szoktuk. Mindent összevetve inkább egyszer hallgatós érdekesség lett, és bár nem gyalázza meg az eredetit, nem is ér annak nyomába. Nem látom magam előtt azt az élethelyzetet, hogy valaki inkább ezt vegye elő az eredeti Balls to the Wall helyett. (Azonban ami a koncerteket illeti, Udo továbbra is lehengerlő teljesítményt nyújt, amiből a magyar közönség is megkapta a maga kóstolóját néhány napja. Theshattered kolléga beszámolóját és Varga László fotósunk remek képeit ERRE találod.)
Dirkschneider: Balls to the Wall Reloaded dal- és vendéglista
1. Balls to the Wall [Joakim Brodén – Sabaton]
2. London Leatherboys [Biff Byford – Saxon]
3. Fight It Back [Mille Petrozza – Kreator]
4. Head Over Heels [Nils Molin – Amaranthe, Dynazty]
5. Losing More Than You’ve Ever Had [Michael Kiske – Helloween]
6. Love Child [Ylva Eriksson – Brothers Of Metal]
7. Turn Me on [Danko Jones]
8. Losers and Winners [Dee Snider – Twisted Sister]
9. Guardian of the Night [Tim “Ripper” Owens – KK’s Priest]
10. Winter Dreams [Doro Pesch]
