Itt az új Green Day lemez! Van, akiből extatikus örömöt és pavlovi reflexként vásárlási kényszert indít el az a pár szó, van, aki tudomásul veszi és elengedi a füle mellett és persze van az arany középút, akik kíváncsiságból azért csak-csak ráfülelnek, hogy milyen is lett ez a CD. Én az utóbbiak közé tarozom, sosem voltam nagy fan, de mivel a Green Day a mainstream popkultúra része, annak minden pozitív és negatív vonzatával, egy új albumuk polcokra kerülése mondhatni több, mint egy random lemezmegjelenés. De vajon ténylegesen is jó az, amit ezúttal kipréseltek magukból Billie Joe Armstrongék, vagy az ígéretek ellenére maradt a 2012-ben megszokott burnout punk?
És emberek, azt kell hogy mondjam, Billie Joe-ék rendesen gatyába rázták magukat, a Revoultion Radio egy mocskosul jó lemez lett! A Green Day (meglátásom szerint) egyébként is csak vagy jó, vagy rossz albumot tud írni. Ott volt például a nagybetűs Jó Lemezük, az American Idiot, melynek köszönhetően az addigi punkbeli státuszukra rálicitálva egyenesen világsztári státuszba robbantotta magát a trió. Ennek szövődményeként minden tizenéves tudta, hogy mi az az American Idiot, a Holiday, meg a Wake Me Up When September Ends. Egyértelműen meg is lovagolták a hullámot, még a háziasszonyok is dúdolták a rádióból felcsillanó dalaikat, ami persze meg is feküdte Billie Joe elméjét.
A rá következő 21th Century Breakdown még nem is volt rossz, viszont az ezután ránk ömlő Uno, Dos, Tré albumtrió már a saját bevallásuk szerint is csak a mennyiségre ment, mint a minőségre, ráadásul a tudatmódosítók is erősen kifacsarták az énekest. Most, hogy elvileg megtisztult, megérkezett a következő próbálkozás, a már az előzetesek alapján is igen erős Revolution Radio.
És igen, ez egy jó kis lemez lett! Nem, nem azt mondom, hogy ez lett a legjobbjuk, de nem is egy random Green Day lemez. Megvan benne minden olyan elem, aminek kell, de annak is inkább az erősebb részéből. Összeszedett, élvezetes és nincs túlnyújtva. Háromnegyed óra, aztán kalap. Így kell ezt csinálni, legalábbis ebben a stílusban egyáltalán nem szükséges a rétestészta gyártás. Frankón megvan benne minden, ami Green Day-jé teszi őket. Van gyors, csapkodós dal, lassú ballada, még elnyújtott, majd' 7 perces tétel is, de végig maximálisan szórakoztat. Így, egyben hallgatva egy gyenge pillanatot sem tudnék megemlítetni és az n-edik hallgatás után sem.
A hangszeres részre és a hangzásra kitérni nem érdemes, világsztárokról van szó, egyértelmű, hogy az egész karcol, mint egy jégbe burkolt mellbimbó. Mindegyik dal kicsit másféle a maga műfaján belül, hol pusztít, hol táncoltat, hol elrévedsz a hallgatása közben, de mindenhol találni egy olyan pillanatot, jelenetet, refrént, riffet, valamit ami miatt érdemes újra és újra bepakolni a Revolution Radiot a lejátszóba. Épp ezért talán nem is érdemes annyira kiemelni dalokat, de ha muszáj lenne, én a címadót, a Bang Banget, a Bouncing Off The Wallt, a Still Breathinget és az epikus hosszúságú Forever Nowt húznám alá. De mondom, mindegyik dal szeretnivaló, együtt egy igazán erős lemezt alkotnak. Sokkal jobbat, mint sejtettem volna!
Lényeg a lényeg, a Green Day most egy olyan lemezt pakolt össze, amely bármely rajongó gyűjteményének egyik ékes példánya lehet. Egyértelmű, hogy nem kell egy újabb American Idiotot várni tőlük, de a Revolution Radio akkor is ott van az erősebb lemezeik között. (5/5)
