Egy átlagosnál kicsit hosszabb várakozási idő után végre megjelent a Korn legújabb nagylemeze, a The Serenity Of Suffering. Az előzetesen kiadott 4 dal alapján egy méretes - és valljuk be, váratlanul és szemtelenül súlyos - szeletet már megismerhettünk a lemezből, így a fő kérdés inkább az volt, hogy a maradék részen vajon hogyan muzsikálnak Jonathan Davisék. Jelentem: egész jól! Lássuk!
A Korn egy igazán kiemelt és nagyon fontos részt foglal el a zenei világomban, hiszen annak idején, még a 2000-es évek elején, ők voltak az első rock/metalzenekar, akikre szó szerint rákattantam. Halásztam a fanpage-eket, letöltöttem mindent, ami csak kapcsolódhatott hozzájuk. Mákomra még pont sikerült elcsípnem a klasszikus éra utolsó napjait, ekkor tényleg annyira rá voltam zizzenve a zenéjükre, hogy nem igaz. Aztán beindult a lemezvásárlós korszakom is, de - ilyen a szerencsém - pont akkorra, amikor már Head lelécelt, így a már a kísérletezős korszak nyitánya, a See You On The Other Side lett az első eredeti Korn albumom. Na, az még nem is volt vészes korong, de azóta egy lemeznél sem éreztem azt, hogy megjelenéskor le kell csapni rá, sőt, ha nem lennék fanatikus Korn gyűjtő, talán egy-két lemezt meg sem vettem volna az utóbbiakból (a III - Remember Who You Are-t főleg nem).
Aztán a "visszatekintős" bénázás után elkövetett dubstepes témázgatás óta, amely - mit ad isten - egybeesik Head visszatérésével, azt érzem, hogy a Korn újra egy felfelé törő korszakában van. Nagyjából 10 év kieséssel, nem kicsit megkésve, de legalább kezdenek megint rátalálni a helyes útra! Erre kiváló bizonyíték, az elsőként megmutatott Rotting In Vain, amelynek hallgatásakor ki tudja mióta először vigyorogtam, mint a hülyegyerek, akármilyen hülyén is hangzik! "Igen, végre, ez az!" - éreztem, hogy valamire megint rákaptak Jonathan Davisék! Nem tudom, hogy az első lemez 20 éves turnéja lehetett-e, vagy netán véletlenül előszedték az Issues / Untouchables kettőst, esetleg valaki a fejükre koppintott, de tényleg olyan az egész The Serenity Of Suffering, mintha a Take A Look In The Mirror helyett ezt a lemezt akarták volna anno kiadni. Sokakkal ellentétben egyébként nekem az itt szintén meg-megmutatkozó tükrös lemez is bejött, talán azért, mert ugye kb. akkor jelent meg, amikor elkezdtem őket megismerni, de erről már volt szó. Aztán miután kijött az Insane is, azt éreztem, amit már azt hittem, soha nem fogok: elő KELL rendelnem a lemezt! És lőn! Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bántam meg, de sokáig ott volt bennem a félsz, a "Mi van, ha csak ennyi volt az egészben?" érzés. Megsúgom: van itt még kakaó!
Szóval adott ez az erősen Issues, Untouchables, Take A Look In The Mirror ízű dalcsokor (melyekre a már-már megszokottan beteges borító is stílusosan visszautal) és amiről Munky már előzetesen is azt ígérte, hogy 9/10-es lesz a súlyossági skálán (mércének, azaz 10-esnek az első, 1994-es lemezt állította be). Nos, ha még nem is 9/10-es eme korong keménysége, azért valóban pakoltak bele betont rendesen a bakersfieldiek. Én személy szerint, ha választani kellene, a 2002-es és a 2003-as lemezt érzem fő hivatkozási pontnak, ott voltak utoljára ilyen kicsavart dallamok, furán elnyújtott, szoknivaló vokáltémák, szanaszét torzított gitárok, döngölések.
Szerencsére dupstepes bohóckodás végre eltűnt, a dalokban megjelenő elektronika nem tolakodó, végre úgy van kezelve, ahogy kellett volna az előző két korongon is: színez, hangulatot fokoz, de nem akar mindenáron csömörlésig előtted ugrálni. Nem azt mondom, hogy ne lett volna jó korong a The Path Of Totality, főleg nem a legutóbbi, már a felszállópályán lévő The Paradigm Shift, ahol már visszavettek abból a bizonyos vadhajtásból, de itt és most állt össze megint az a kép, ami miatt szerettük a Kornt annak idején.
A lemez rögtön már két előzetesen megismert, sőt klipet kapott dallal nyit, méghozzá az Insane-nel és a Rotting In Vainnel. Ezeket talán senkinek nem kell bemutatni, egyértelműen az elmúlt bő egy évtized két legerősebb Korn daláról van szó, így kombóban talán benne van a zenekar 3 legerősebb lemeznyitányában, melyek után a Black Is The Soul nem kicsit a 2003-as Counting On Me főriffjére hajazó, de masszívan bika, telt, überdallamos folytatása (hogy a fenébe nem írták ezt eddig még meg?) visz tovább a The Hating elsőre szokatlan taktusaira. Pár hallgatás után valahogy csak sikerült megbarátkoznom vele, pont azt a már említett Untouchalesös "furaság" jellemzi, de bőven érezni rajta a Take A Look In The Mirror feelingjét is. Amikor azt mondták, hogy visszatekintő lemez lesz, a fene sem gondolta, hogy tényleg ennyire részletesen, mégsem feltétlenül nyúlásszagúan néznek a múltba, ugye? Bika dal lett, főleg a lezáró döngölés! Eddig príma!
A Corey Taylorral közös, szintén már előzetesen megismert A Different World is egy igen jó kis nóta lett, nekem mégis valami hiányzik belőle. Mintha szándékosan nem akartak volna 3 és fél perc felé menni és emiatt egy sűrített verziót adtak volna a rajongók kezébe. Egy jó kis leállás, egy megszakítás, valami hígításként odabiggyesztett bridge, neadjisten egy szóló még jó lett volna a dalba, de ez legyen már az én bajom. Így viszont egy kicsit kihagyott ziccernek érzem a dalt, hiszen ugye a 2000-es évek elejének két meghatározó bandájának, legalábbis képviselőinek speciális kollaborációjáról van szó, valami hihetetlen epikusat kellett volna gyártani, nem egy ilyen "zippelt" valamit. Mielőtt még valaki félreértene, nem rossz dal, de értitek, na...
Ezek után a szintén már ismert Take Me következik, mely megint egy jól eltalált dallammal furakodik az éterbe, sőt, a középrészben lévő játékos, sanzonokra hajazó kis éneksnittek nekem kimondottan tetszenek, azért mindenképp jár a pacsi a srácoknak! Ezek után viszont már csak eddig ismeretlen dalok sorjáznak, így magától értetődően adja magát a kérdés: vajon innentől mélyrepülés jön, ennyi volt a puskapor, vagy mutat még valamit a CD? - merült fel bennem félve, mert az elmúlt 10 évben azért minden imádatom ellenére igencsak kritikus szemmel nézem Munkyék termését. Végül is 6 dal, ami az alapverzió több, mint fele már odab*szott, szóval nagyon szavunk már nem lehet... De nézzük csak tovább
Az Everything Falls Apart a középrészben és a végén megjelenő bitang zúzda ellenére sem lesz a kedvencem a lemezről, viszont a Die Yet Another Night szinte már Korn-prog verzéje jó értelemben meglepett! Épp emiatt sajnálom, hogy egy kevésbé eltalált, fáradt refrént kapott ez a dal, újra egy kihagyott ziccer, ugye. A When You're Not There már egy jóval kerekebb dal, viszont ha pl. ennek a refrénjét kapta volna meg az előző dal, máris sokkal jobb lenne az összkép. Viszont abszolút szerethető. A Next In Line is kicsit olyan lett, mint a címe, viszont itt határozottan azt érzem, hogy ha egy kicsit szöszöltek volna még vele, egy sokkal jobb dal lehetett volna a végeredmény. Ezt mutatja a hadarós bridge, meg a tök jó refréndallam is, kár, hogy ugye a Kornnak már rég nem kell bizonyítania, azt annak idején már megtették, így senki sem rugdossa a hátsójukat, ha valami nem úgy sikerül. Szerencsére a Please Come For Me az előzmények ellenére egy jó kis záródal lett, mely nekem személy szerint megint csak a Take A Look... érát idézi fel.
Na, persze nem is lenne a zeneipar az, ami, ha nem lennének bónuszdalok! A Babyt lazán felraktam volna az alapverzióra, akármelyik, az előző bekezdésben említett dalra bebarteroltam volna, ha lehetne, ki tudja, miért pont ezt hagyták le. Persze akkor sem ez lenne a lemez legerősebb dala, de a színvonalat jelentősen emelné, pont úgy, ahogy a Calling Me Too Soon is, mely már a kezdésével megvett engem kilóra, abszolút eltalált dal lett, kiváló refrénnel. Ha ez a két, "kitagadott" dal is rajta lenne az alapverzión, sokkal izmosabb lenne az összkép, de ahogy már írtam is: a lemez első fele van olyan jó, hogy elhomályosítsa ezeket a hibákat.
Zárásként csak azt tudom elmondani, amit eddig is sejthettetek: ha annak idején, Head kilépése után nem kezdtek volna kísérletezésbe a többiek és ilyesmi lemezeket adtak volna ki, egyáltalán nem kopott volna meg a Korn fénye, hiszen a The Serenity Of Suffering pont az az album, amit annak idején minden rajongó elvárt volna tőlük a sorozatos furcsaságok, ne adj isten csalódások helyett. Az elmúlt 10-12 év termését lazán kenterbe veri még akkor is, ha nem az elejétől a végéig tökéletes lemezről beszélünk, szóval ezt most őszintén írom: örülök, hogy végre ezt a lemez is sikerült kisajtolniuk magukból! (4/5)
A Korn április 3-án Bécsbe is ellátogat, ahol a Heaven Shall Burn és a Hellyeah vendégeskednek majd kukoricáék előtt. Mi tuti ottleszünk!
Ha esetleg még nem hallottátok volna a The Serenity Of Sufferinget, itt megtehetitek:
