A nu metál királyai visszatértek, mondhatnánk ezt is, de mivel el sem tűntek, nem volna helytálló ez a kifejezés velük szemben, pláne akkor, ha azt számoljuk, hogy négy év alatt ez a banda harmadik lemeze. A hardcore rajongók úgy várták ezt az albumot, mint a Messiást, lévén, hogy az eredeti gitáros Brian „Head” Welch kilenc év után tért vissza a bandába, ezt megelőzően még a Korn hatodik stúdióalbumán a Take a Look in the Mirror-on játszott.

Nos, az elmúlt négy évben először kissé kopottasan keresgélték a gyökereket a Korn III: Remember Who You Are című albumon, majd egy jó adag dubstepet öntöttek a zenébe a The Path of Totality-n. Ezek után tényleg rájuk fért már a nagy összeborulás Head-del, aki az utóbbi években remekül elvolt Love And Death nevű projektjével.

Valószínűleg csak a teljesen elvakult, vagy hülye rajongók vártak itt új Life Is Peachy-t, amit viszont kapunk az megint másabb, mint az előző lemez volt. Azt mondjuk becsülöm bennük, hogy egyrészt nem gyártják le ugyanazt, amit előtte, azt meg még inkább, hogy most dubstep alig, helyette inkább Head projektjének fílingje jön át egy kicsit modernkedő, poposabb megközelítésű metállal, meg Jonathan Davis dallamosabb énekével, ami így sem hoz majd új érát az persze hótziher.

Don Gilmore producer már a Linkin Park-nál megmutatta, hogy a semmiből is ki lehet hozni pár millió lemezt, itt viszont ez nem fog sikerülni. A baj ugyanis az a Korn-nal, hogy ők nem bírnak pihenni. Biztos van olyan vélemény, mely szerint az becsülendő, ha egy zenekar a rajongókat kiszolgálva kétévente legyártja a maga lemezét, de az is biztos, hogy itt a mennyiség a minőség rovására megy, most már évek óta.

A 11 dalos standard kiadáson ugyanis nagyítóval kell keresni az igazán kiugró dalokat, és most nem arról van szó, hogy a Commodore 64-esből előtörő elektronikus zajok mennyire tudnak egységbe olvadni az amúgy lendületesebb zenével, hanem úgy egyáltalán arról, hogy emlékezzünk is valamire az első hallgatás után.

Pedig pár dalban még potenciál is lenne bőven, de tényleg csak párban, a többi a jó hangzás ellenére is meglehetően erőtlen. Azt most hagyjuk is, hogy a tipikus Korn-panelek minden második dalban előjönnek, mert ha jó a dal akkor bassza kutya, jöjjenek.

Ilyenre azért akad példa, mert a Lullaby For A Sadist egy igencsak hangulatos darab, az albumot nyitó Prey For Me szikár, lendületes, a törzsi dobolásra épülő Victimized pedig kimondottan slágeres darab, csakúgy mint a kettes Love & Meth.

Ellenpéldának pedig ott van a Never Never, mellyel bárkit el lehet ijeszteni a gitárzenéktől, csakúgy mint a Marilyn Manson-Static-X házasságából született What We Do-val. A többi dal pedig jó átlagos, mindegyik felvillant egy kis szikrát, de aztán nemhogy tűz nem lesz, de a szikra is hamar kialszik.

Pihenni kellene, sokat pihenni, nyaranként koncertezni, a közönség úgyis a régi dalokra kíváncsi inkább, aztán, ha összegyűlt 30 dal kiválasztani belőle azt a 10 jót, melyet négy-öt év múlva egy erős lemezre fel lehet pakolni. Akkor talán ismét régi fényében csilloghatna a Korn.