A Jonathan Davis vezette bakersfieldi Korn-nak egy stílust mindenképpen köszönhet a keményzenék világa. Nu metál nélkülük biztosan nincs. Pont. Az már az ő pechjük, hogy a stílus sincs, abban a formában legalábbis semmiképp, ahogy a 90-es évek elején létrejött.

Az 1994-ben kiadott a zenekar nevét viselő és a rá két évre megjelenő Life Is Peachy suhogós adidas melegítős hősöket teremtett, milliós lemezeladásokat, luxuskérókat a csapat tagjainak. A Ross Robinson producer által kreált hangzást nyúlták ugyan páran, de olyan hatásos senki sem bírt lenni, mint a Korn.  Az 1998-as Follow The Leader után már nem lehetett mindig Jonathan Davis nehéz gyerekkorát zaklatott zenei megoldásokkal aláfesteni, így hát jöttek a különböző stílusokkal való kísérletezgetések és az egy-két slágert mindig tartalmazó, de elég hullámzó teljesítményt mutató korongok.

Persze 30 millió eladott lemez mégiscsak 30 millió eladott lemez, de az elmúlt években a rajongóknak először Brian "Head" Welch gitáros kilépésével és istenhez való megtérésével kellett megbarátkozniuk, majd David Silveria dobos lécelt le, helyére – most már teljes értékű tagként - Ray Luzier került.

A címben szereplő Korn III ne tévesszen meg senkit, nem változtatott nevet a csapat, az elnevezés a csapat ezzel a lemezzel kezdetét vevő harmadik korszakát hivatott szimbolizálni, viszont a cím mindent elmond. Legalábbis azt, hogy mi volt a cél, mert az eredmény hallatán azért maradtak kétségeim rendesen.

Eleve már az gyanús, ha valaki ultra lelkesen azt kommunikálja, hogy visszatér a kezdeti zenei világhoz. Nem is biztos, hogy 40 év körüli embereknek jól áll ez, viszont mindenképpen felveti a kreativitás abszolút hiányának gyanúját.

Hogy a dolog tényleg igazinak tűnjön újra Ross Robinson ült le a gombokat tekergetni. Munky gitárja ontja is a furcsa témákat rendesen és Fieldy basszusgitárja sem mostanában csattogott ilyen mélyen, de kis elektronikát azért most is csempésztek a dalokba. Az egész lemez olyan, mintha hat láb mélyen játszanának, de valahogy mégis jól szól az egész. A baj nem is ezzel van, még csak nem is azzal, hogy nem túl hiteles az egész, hanem, hogy kevés az igazán jó dal. Középtempós, tutira menő erőlködős dalok vannak. Persze Jonathan most is isten, ennyi hang amennyin énekel nincs is, de valahogy az énekdallamai is ismerősek már korábbról innen-onnan.

Ettől függetlenül a The Past egy eszement jó dal, hiba nincs benne egy szál se, de legalább ilyen erős a Pop A Pill skizofrén hangokra épülő pulzálása, a Let The Guilt Go őrülete vagy a záró kicsit dallamosabb Holding All These Lies Davis zseniális énekével, amelynek a végén még a megszokott sírás is ott van.

Kábé ennyi és sajnos nem több. Hiába a gyökerekhez való visszatérés szándéka, a Remember Who You Are meg sem közelíti a korai lemezek színvonalát és nem hozza vissza azt az érzést sem. Megkopott suhogós melegítők vannak egy harmadik korszak kezdetén. Ettől függetlenül egy koncerten megnézném őket, mert élőben azért még ütnek rendesen.

A július 13-án megjelenő lemez  most teljes egészében meghallgatható a craveonline.com-on.