A cikk címe persze képletes, hiszen fogalmam sincs hány emberhez jut majd el a Woodwork első, Ordinary Violence című lemeze. Egész egyszerűen csak annak szól, amit ez a banda megint az eszembe juttatott. Mégpedig azt, hogy a hardcore nem ott kezdődik, ahol a tetszetős kapucnis pulcsik, leopárd mintás vans cipellőkben toporgó, csinosra tetovált leányok és a tesztoszteron alapú póz terem. Hanem a piszkos garázsokban meg a pincékben, ahol pár egyszerű srác elgondolkodik, hogy ami van, az baromira nincs úgy jól. Ami pedig nincs úgy jól, azt piszkosul bele kéne üvölteni valakinek a pofájába, de ami még fontosabb, hogy azt valahogy máshogy kellene csinálni.

Aztán itt van ez a francia banda Toulouse városából az első lemezével és első blikkre is nagyon úgy néz ki, hogy nekik ez a fajta hardcore ütött szöget a fejükbe. Ami nem a külsőségekről szól, hanem az üzenetről. Amit nekik és neked is ugyanolyan felemelő, ha tovább passzolhatják. Abban a vehemens zenei környezetben, ami nem a külső dolgokra hat, hanem belül szólít, ott csavar meg. Azzal a tűzzel, amit a kilencvenes évek igazán radikális, a hardcore színtér második és harmadik vonalán mozgó bandák toltak. Akiknek a magatartás volt a fontos és sosem álltak be középtempóra, hogy több ember számára legyenek befogadhatóak a koncertjeik. Akik kritikusak maradtak, ferde szemmel nézve a politikát, éberen, fegyelmezetten, sosem írva sördalokat. Mint a Chokehold, az Unbroken, a Trial, vagy az Outspoken. Őket követi hűen ez az átkozottul keményen vibráló, élesen politikus anyag, ami pontosan olyan erős szövegeiben és zenéjében is, mint amilyennek egy első punk lemeznek lennie kell. Vagyis kompromisszummentesnek és fékezhetetlennek. Woodwork, én szavaztam rátok!