A 2017-es év igen szomorúan indult a doom szerelmeseinek, azzal, hogy a műfaj alapköve, a Black Sabbath végleg(?) letette a mélyre hangolt lantot. Ha viszont isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Gondolhatjuk joggal, főleg most, ugyanis szintén ez az év az, amely ellát majd minket az új vonalas, az egyszerűség, vagy bonyolultság kedvéért post-doomnak nevezhető stílus két zászlóshajójának is az új lemezével. Az Elderre még várni kell, a Pallbearer viszont gyorsan jelentkezett, hogy megmutassa mi várhat ránk a Sabbath utáni időkben. Üdvözlégy szép új világ!

Boldogság volt eléggé rátalálni a Pallbearerre. Főleg mióta a Baroness elmozdult a maga furcsa, a rock zenét egyre tágabban értelmező világába, mióta a Twitching Tongues inkább evickél a thrash vonala felé, és a felbukkanó doom-sludge bandák is a Sleep munkásságát tekintik evidenciának. A Pallbearer most már harmadik lemezével próbál meggyőzni, és igazság szerint ezt most, a Heartlessel el is sikerült érniük.

Ha csak először hallanék róluk, akkor kapkodnám a fejem, hogy miért nem futottam még beléjük, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a ’14-es Foundations Of Burden lemezük volt a bevezető. Annál viszont eléggé elkapott a „jó-jó, de nem az igazi” érzés. Leginkább a hard rock/heavy stílusú betétek miatt. Ez a két műfaj a halálom. Itt is benne vannak, de sokkal jobban beágyazva az egészbe. A Heartlessnél baromi igényesen folynak össze a fennkölt szólók és az Ozzys énektémák a súlyos és horzsoló riff oszlopok komor, és elemi erejű horzsolásával. Kb. mintha a Type O Negative legmasszívabb pillanatait összegyúrták volna egy túlgondoltabb Sabbath-tal.

Nem lehet egy számra sem mondani a Heartlessen, hogy kiemelkedik, vagy az alap nívó alá süllyed. Így egészben hallgatva ad egy olyan utazásra, egy ’csak oda’ jegyet, amilyenre elég ritkán van üres hely. Az album első két tétele (I Saw The End, Thorns) például már korábban meg lett szellőztetve, és az alapján már lehetett sejteni, hogy elég komor és komoly dolog fog ebből kisülni. Kaptunk hét dalt, amelyek egyenként is igen meggyőzőek, hiába mozognak 6 és 12 perc közt hosszilag.

A Heartlessen nincs egy hamis pillanat sem, pedig néhol rámennek a hatásvadászatra bőven. Lásd: a Cruel Road azért eléggé klisés gitár és ének témát villant először, de basszus, utána visszajönnek egy olyan karcos, és dübörgő résszel, hogy rögtön ki is veri a fejedből annak az emlékét. Vagy a záró Dancing In The Madness is hoz olyan ikergitározást, amitől kénytelen-kelletlen beugranak a 90-es évek soft pornó/erotikus sorozatok zenei megoldásai, de utána elég egy kiállás, és egy erős zúzás, és máris helyére kerül, lenyugszik a giccsméter.

Egyedi lett a Pallbearer új lemeze. Eddig illúzió volt számomra, hogy sikeresen is össze lehet illeszteni a hard rockos pátosz világát, a súlyos doommal, a Heartless után revideálok. Egyedi élmény hallgatni, még úgy is, hogy szinte minden szám felépítése hasonló, de talán pont ez hozza az izgalmat benne. Várod, hogy milyen lesz az akusztikus kiállás, hogy utána milyen masszív riff vág majd arcon, és milyen ének témával lesz elkapva a grabancod. A hangzás meg közben annyira hibátlan, hogy ennél ilyenebbet nem lehetett volna csinálni. Erős versenyző ez az idei év megkerülhetetlen lemezei közt. 
5/5