Csütörtök reggel olyan köd volt, hogy az is csodaszámnak minősült, hogy a buszmegállót megtaláltam. De még ez a köd sem tudott elrettenteni attól, hogy az estémet a Robotban töltsem. Miért? A kaliforniai sludge legenda, a 16 először lépett fel Magyarországon. Kilenc éve vártam ezt a koncertet, így nem volt kérdés, hogy korai érkezés, sör, olasz metal és jöhet a 16.

Az estét az olaszországi Grime nyitotta. A zenekar magát a sludge kategóriába sorolja, de azért érződik benne egy jó adag grindcore is. Illetve nekem érződött. Az összképet leírni érdekes. Három tök átlagos, szűk nacis csávó, akik nem mindennapi módon bírják mozgásra a nyakadat. Az énekes gitárosról, nekem az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy kopaszodó Pándi Balázs, akár az ikertestvére is lehetne, de nem ez volt a lényeges az előadásuk alatt. A terem még lényegében üresen kongott, amikor felcsendült az intro, de azért elkezdtek beszállingózni az emberek, habár tény. A többség nem miattuk van itt. A robotban azt szeretem, hogy kegyetlen mód megtud szólalni a cucc, iszonyat, néha már túl brutális hangerővel, de az ilyen muzsikához ez tökéletes. Artikulálatlan ordibálás egy olyan mikrofonba, ami kb .derékmagasságig van beállítva (így majdhogynem guggolnia kell szegény Marco-nak, hogy tudjon valami ordibálni) mellette pedig a dobos Chris eszméletlen erővel üti a crasht és nyomatja a dupla lábgépes témákat. A dalokban vannak fülbemászó fogós riffek, nem kell nagyon ösztönözni a közönséget, hogy mozgassák a nyakukat. A magyar közönség pedig a remek előadásért cserébe hálásan tapsol, és kurjongat néha-néha.

Nem tudom leírni, hogy mennyire hálás vagyok a Cudi Purcinak, hogy elhozta a 16-t egy estére Budapestre. Emlékszem, ahogy anno nézegettem a lemezborítókat és csak arra vágytam, hogy ezeket láthassam, hallhassam élőben.  A buliról mit mondjak? Szerintem marhára egyértelmű, hogy számomra ez az év koncertje volt. Crisék olyan bulit vágtak le, úgy ordít a csávó a mikrofonba, úgy bele adja a lelkét… Nem találok szavakat arra, amit érzek, amit átéltem. Ahogy elkezdődött a koncert még kisfiús zavaromba nem igazán tudtam a könnyed bólogatáson és a nyálcsorgatáson kívül mást csinálni. Aztán hirtelen át kattant bennem valami, és előjött az a bizonyos energia. A zenészek erre mondják talán, hogy árad a közönségből. Nem bírtam magammal, elkapott a zene és maga alá temetett. Ráztam a fejem, mint a bólogatós kutya a Trabant hátsó szélvédőjénél és nem tudtam másra figyelni csak a zenére. Próbálom levenni a szemem a zenekarról, hogy csak a zenére figyeljek, hogy csak a hallójárataimra hagyatkozzak, de nem bírom. lehengerel, hogy előttem áll ez a huszonegy éves zenekar. Az a zenekar, aki bevezetett anno az elvadultabb zenék világába, az a zenekar, akik előhozzák belőlem most az állatot. Nem játsszák meg magukat, oda állnak, belerakják a szívüket, a lelküket és ez érződik is a zenén. Olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy a ráadásban kaptunk egy új dalt. Illetve mellé nem egy, hanem még két dalt. Nem tudom dalok a címét. Őszintén? Nem is érdekel, csak az érdekel, amit ez öt srác nyújtott, illetve nyújt. Ha ilyen zenekarok fognak még születni, illetve, ha erre maroknyi emberre, aki részt vett az estén fele ilyen hatással van ez a zene illetve az ilyen zenék, mint rám, akkor nincs elveszve az underground jövője.

Gazsi, még egyszer! Köszönöm!!! Ti meg emeljétek fel a seggeteket és tessék járni underground bulikba! A desszert feszt (is) remek alkalom erre! Támogatni kell a hasonló zenekarokat és csapatni. Másnap meló lesz, már félek a naptól előre, de kit érdekel? Minden egyes mozdulat fájni fog, de ettől érzem igazán, hogy élek. Béke, Szeretet, Metal

/A fotók nem a helyszínen készültek, hanem a 16 zenekar FB oldaláról valók/