A fortyogó méreg receptje szimpla. Kell egy döbbenetesen elborult nyitótéma. Ami percekig korbácsol, míg kínosan aggasztani nem kezd. Mert olyan mintha nem lenne más, csak az a nyitótéma. Aztán mikor a zsigereid már könyörögnek a váltásért, akkor üssön nagyobbat az a dobos. Tudod, aki gyűlöli azokat a dobokat. A gitárok pedig kezdjenek el nyúzni, hogy minden családi képed elsikítsa magát a falon. A Primitive Man ugyanis ilyen bestiát hívott életre négy évvel ezelőtt. Megnevezhetetlen szörnyet láttam magam előtt. Vért és gennyet prüszkölt egy törött tükörre és köröket rajzolt a kevert váladékba az ujjaival. A Scorn szembeállított ezzel a szörnnyel a tükör előtt. Majd rám oltotta a villanyt és bezárta az ajtót. Én meg ott maradtam megint egyedül.
Három olyan kiadvány talált meg az elmúlt években összesen, amit annak dacára sem tudtam egy az egyben végigtolni, hogy tizenhárom másodperccel az elindításuk után már vastagon rázott tőlük a hideg. Mert én is tanúja lettem annak, ahogy ezek a tagok valami egészen új anyagot kevernek ki az extrém elemekből. Valamit, ami nagyon lassan zabál, de nem lehet megállítani. Mint a rothadás. Pontosan olyan. Az első a Scorn volt a háromból. A második a Home Is Where the Hatred Is kislemez. Utolsóként pedig most a Caustic. Az egyetlen zenekar albumai, amik olyan érzéseket ébresztenek bennem, mintha én is egyfolytában felfelé tartanék a folyón, hogy megtaláljam Walter Kurtz ezredest. Miután rabja lettem a hangjának, ahogy azt mondja:"Figyeltem egy csigát, ahogy átmászott egy borotvapenge élén. Ez az álmom. Ez a lidércnyomás. Kúszni-mászni végig egy penge élén. És túlélni!"
Fura dolog várni egy ilyen albumot. Az utolsó Primitive Man kislemez Loathe című száma ugyanis minden tekintetben elment a legvégsőkig. Lassabb kezű, betegebb gyilkos nem nagyon hányt még így a lelkembe. Ezért meg kellet tudnom, hogy mi van azután, amikor szerintem már semmi sincs, amit fokozni lehetne. Az Inevitable újabb tizenkét perce azonban megmutatta, hogy a szörny képes továbbcsonkítani még a bekövetkezett halál után is. Az alapokig csupaszított, dallamtalan hangszeres jelenlét ELM hangját dobja a fókuszba. Minden más csak zaj. Ahhoz a szeánszhoz, ahol az állatias belső igényeknek ad enni ez a hang. A gitár játszotta tűhangok megjelenése az ötödik percnél szerenádként hatnak az idegeimhez, aztán az egész visszasüllyed az ismétlődő a hallgathatatlanságba. Amit hallgattam még hat percig. Kritikus veszteség. Elkerülhetetlen gyűlölet. A Disfigured tíz percében szintúgy. Egyetlen ismétlődő gitártéma üldöz a hátsószobába. Kíméletlenül lassú dob kíséri a mozgásodat. Önként ülsz le abba a székbe, ahol majd egyetlen életlen késsel nyiszálják az örökkévaló életed.
Mindez hét másik számot követően. Amit lehetetlen volt egymás után végighallgatni. Pedig van három rövidebb tétel, bizarr neszekkel és zajokkal. Mégsem bírtam. Még azután sem, hogy Fistula, Thou és Goatsblood lemezekkel előszobáztam, mielőtt beléptem volna ezen a hideg pinceajtón. Még azután sem, hogy a legdurvábban dokumentált dísztópia, vagyis a Victim egy aránylag dinamikus punk / sludge nóta, ami valamivel könnyebben fogadható. Nagyjából a fent említett bandák hatásait hordozva. Mint a Tepid is. Amiben hallani még valamit azon túl, hogy JDL elereszti a dobok tempóját és enged egy keveset a fojtásból. Méghozzá azt, hogy a frontember Ethan Mccarthy határozott black metál gitárokat hozott át a Vermin Womb projekt hangzására emlékeztetve. A vermek mélységébe zúduló basszussal párhuzamosan jó ez a koszos sikálás. Várható lépésként kóstolgatva a másik végletet, ha lassabb erőszakot saját tételeinél a Primitive Man már nem nagyon tehet. Bár nekem a Sterility és főleg a Sugar Hole után simán bekapcsol, hogy ez az egész még mindig sokkal inkább rohadék grindcore. Csak épp olyan, mintha a Dead in the Dirt kizárólag a lassabb részeivel rombolna. Ezzel a duplán brutális, állhatatlan torokkal persze. Ami a My Will öt percében is csak a láncot és a zsákot húzza. A sírást sem lehet tőle hallani. Pedig valaki már biztosan sírni kezdett. Hiszen tudja mi következik.
Emlékszem volt egy film, ahol páran egy katakombában bolyongtak a poklot keresve. A határ pedig, ahol később átléptek végül láthatatlan maradt. Minden ugyanolyan volt körülöttük, csak a kontrasztos belső dolgaik váltak láthatóbbá és a váratlanul egymás ellen forduló tettek mutatták meg, hogy valószínűleg már odaát vannak. A Scorn után pedig a Caustic sem valós szörnnyel állít szembe igazából. Ez itt a tükörben inkább egy megnevezhetetlen tudatállapot. Nehéz belső sejtelem. Kódokban hordozzuk az emberiség romlott természetét. A bűnt kaparja ránk ez a megrázó lemez, amit elég megmutatni csupán egyetlen mozdulat is. Boríts vödörnyi vérvöröset egy hófehér lepedőre és mondd hozzá hangosan: Íme az ember! Üvöltsd hozzá hangosabban: Íme az ember! Fuldokolva hörögd te is, mint egy állat, hogy a fejlődés legalacsonyabb fokán álló ember! A legalján az ember! Az embermaradék ember! Ez a maradék gazember...
5/5
