Emlékszem láttam egyszer valamelyik éjjel egy dokumentumfilmet, ami Einstein professzor életének kérdéseit boncolgatta. Abban volt, hogy mielőtt ez a nagy koponya végleg eltávozott, a tudomány leggazdagabb tárházát, vagyis a saját agyát kísérleti alapnak ajánlotta fel végül. Így annak hajszálvékony szeletei aztán ma is őrzött, apró üveglapok közé kerültek, hogy mikroszkópok alatt még sokáig vizslathassák. Nekem meg az jutott eszembe, hogy habár a legfaszább az lenne, ha Les Claypool örökké élne, de ha ezt mégsem tudja beadni, legalább az agyát adja már oda valahova. Ugyanis, ha néhány szelete egy üveglapra kerülne, ziher, hogy a kutatók is azt kérdezgetnék, amit anno a Délivel szemben, abban az akkor nyílt lemezboltban én is kérdezgettem mikor a fülest végre levettem: Hogy ez meg mi? Ez mi? Primus baszki! Primus!

Nem tudom, hogy létezik-e valamilyen lista, ahol a világ legérdekesebb bandái fel vannak vésve, de mondjuk nagyon nem is érdekel. Anélkül is erős bennem a meggyőződés, hogy bármely Primus album egy ilyen lista élén lehetne. Még az utóbbi évek albumaival együtt is, amik közé most The Desaturating Seven címmel ez a legfrissebb alkotás is befigyelt. Nekem meg eszembe jutott az Einstein sztori után még egy dolog. Méghozzá, hogy kár, hogy nincsen időgépem. Ugyanis akkor most fognám ezt a lemezt és visszavinném az ötvenes évek elejére. Mikor is a híres író Aldous Huxley akképpen kísérletezett magán meszkalinnal, hogy a szer hatása alatt vizsgált meg művészeti alkotásokat, mely élmények után késöbb levonta a legvégső következtetést, miszerint:"Ha az érzékelés kapui áttetszővé válnak, minden a saját végtelen valójában jelenik meg az ember előtt."Szóval időgéppel a drogra egy kis Primus, és az ember talán elmondhatta volna, amit úgy sejtem én teljesen nem érthetek meg. Pedig hallgatom! Elég sokat! 

Szóval elmondhatta volna, én meg ide szépen leírhattam volna, hogy ez az egész hogyan húzza át az arcom érzékelés azon kapuin, amik többnyire ezen az oldalon tartanak. A Primus viszont van annyira furfangos, hogy a másik oldalra bármely tételével simán átfutkos. A letekert fejemmel valahogy. Átfutkos, átver és odaver. Mint például a Brown Album is, ami simán elhitette velem, hogy emészthetőbb dolog lesz. Aztán nem lett az. Aztán mikor két évvel később jött az Antipop, én annak már nem akartam bevenni ugyanezt a játékot. Ezért aztán az fogyaszthatóbb lett. Azon is voltak ugyanis olyan számok, amik tényleg úgy kezdődtek, mint a normális számok. Ilyenek pedig ezen a lemezen is vannak. Mint például The Trek címen is. Ahol úr az űrből kezdetben az emberek által ismert zenei nyelven szinkronizálja önmagát. Barátságos gitárdallam, még mikor a basszus megérkezik is. Tipegő ritmusa úgy sütött rám, mint egy jóllakott napkorong. Aztán valahol két percnél elkezdett cicázni velem, de még mindig együtt voltunk, mondhatni slágeresbe. Pattogtunk és hintáztunk. A belépkedő ötletes gitár ugyan imitálta a feszültséget, de nem lehetett komolyan venni, mert a basszusból közben potyogott a kölökképű frenetikus pimaszság. A nóta végén mégis az egész valahogy lábujjhegyre emelkedik és felnyúl a legfelső polcra. Én még nem látom, hogy mi van ott. Csak pattogok tovább a The Scheme című számmal. Ez van. Egy Primus album ilyen! Önálló novellát írhatnék minden hét perces számához, mert annyira furfangos.

Amit én - mert szakavatott azért nem vagyok - lehet, hogy nem érthetek. Sőt lehet, hogyha Aldous Huxley egy idősíkba került volna ezzel a bandával, akkor ő is csak azt hitte volna, hogy kurvára érti. A szerencse viszont az, hogy nem is nekünk kell ezt feltétlenül megérteni. Elég, ha Larry LaLonde és Tim Alexander követni tudják, hogy mi az, ami van és mi az, ami nincs. Már pedig az olyan számokból, mint a The Dream is, lehet arra következtetni, hogy nagyon érzik Les Claypool mellett, hogy hol is vannak azok a bizonyos kapuk. Amiknek az egyik oldalán mi vagyunk. A másik oldaluk, meg olyan mint egy rajzfilm, ahol mindent lehet. A farkas fején átmegy a vonat és üldözi tovább a kengyelfutót. Ezek a fazonok meg így játszanak a hangszereiken. Úgy, ahogy igazából szinte nem is lehet. Nem veszik figyelembe a határokat. Hallgattam a The Dream kristálygitárjait, ahogy feszegetik a húrjaimat. Kísérve azzal a lenyűgöző két perccel, ami basszusszóló is közben meg mégsem az, mert a dobokról szól az egész. Aztán arra gondoltam, hogy vajon egy interjúban valaki megmerte-e már kérdezni tőlük azt, hogy mit érezhet az, aki ezt hallgatja. Mert én most itt ülök megint nyolc perc után, ami a The Storm egésze és nem nagyon tudnám megmondani! Pedig jó lenne megint egy kicsit közelebb kerülni ezáltal önmagamhoz is. Azt ugyanis érzem, hogy szerettem. Hogy megint olyan volt a basszusgitár, mintha a köldökömben nyúlkált volna, ami különben kicsit ijesztő és bizarr élmény, de amúgy nagyon kafa érzés.

Szóval hallottam azt is, hogy mostanában mindenféle jeleket sugárzunk az űrbe. Marketing tevékenység egy lehetséges telefonvonal ismeretlen vége felé. Egyenletekkel és képekkel, meg mindenféle zenével. Gondolom a sokan szeretik kategóriából. Pedig szerintem el kellene őket ijeszteni. A Primus pedig tudja ezt a szintet. Hogy távol tartsa az átlagot. Mert ott volt például Alf is, aki hiába jött az űrből, csak egy tök snassz potyaleső volt. Nem hiszem, hogy állná a fajtája az előző koncepciólemez komplexitását, vagy az onnan idecsempészett hangulatot ezzel az eredeti felállással. Ami a megalakuláskor most megint elképesztő. Mint a legszebb Les sztori. Mikor hívták az ősidőkben Metallica zenekarhoz, mint lehetséges, új basszusgitáros. Favorit sztorim! Pedig csak elképzelni tudom a három tagot, ahogy ott állnak szűk, kőmosott farmerokban, azokkal a lehetetlen frufrukkal és nézik ennek a palinak a kezét. Úgy játszik velük is, mint Rodolfo a közönségével. Megvan a kép? Ha nincs, akkor csak formálj O betűt a szádból és nézd meg magad a tükörben! Látod! Nekik is pont ilyen fejük lehetett! A zenetörténelem egyik legszebb pillanatánál, amihez nem kellett stadion meg semmi ilyesmi. Csak a szimpla zsenialitás és egy kis fricska. Amit huszonöt éve Pork Soda néven futott ki, most meg The Desaturating Seven és ennyi! Primus sucks!