Pár napja kaptam meg az Omega Diatribe harmadik lemezét. A Trinity-re nagyon kíváncsi voltam, pláne érdekelt, hogy Lucsányi Milán, hogy fog beválni a zenekar frontembereként. Essünk is neki az albumnak, hiszen meghallgattam már annyiszor, hogy gond nélkül fikázzam.
Az idén tíz éves zenekarnak, itt volt már az ideje, hogy valami harmat gyenge anyaggal álljon elő. Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy mekkorát csalódtam a harmadik lemezben…..
Mondanám, illetve írnám akkor, ha totál idióta lennék. Sajnálom, de muszáj volt így indítani a cikket, hogy Ákos lelkibékéje helyreálljon .... Nos, komolyabbra véve a témát. A Trinity egy olyan anyag, amit feltöltöttem a mobilomra és azóta nem is szól belőle más jóformán. A harmadik-negyedik hallgatásnál tudtam, hogy végre van egy olyan bandánk, akiknek jól áll a stúdióhangzás. Akik meg tudják úgy csinálni a lemezt, hogy azt legyen kedved hallgatni és ne azon gondolkodj, hogy hol van agyon triggerelve valami. Az énekesváltás meg kimondottan jót tett a zenekarnak. Semmi bajom nem volt Gergővel, de az ő orgánumával sokkal inkább illett a kicsi Meshuggah jelző a zenekarra, mint most. Szintet tudott lépni a zenekar, és ez nagyon sokat számít. Sokkal szellősebb az anyag, nem kapsz annyi töménytelen torzítást a nyakadba, mint anno. Pontosabban, nem kapsz annyi hangot, olyan sűrű muzsikát.
Biztos vagyok benne, hogy az albumra az is nagy hatással volt (és jót is tett neki), hogy Gergő ki tudta írni magából az Audionerve-ben a grooveosabb dalait. Ezáltal az új Omega Diatribe anyag egy sokkal lazább, könnyebben befogadható anyag lett. Ha most kellene valamihez hasonlítanom, akkor olyan zenét kapnánk, mintha a csúcson lévő Slipknot-ot kevernéd a legeslegjobb Cavalera Conspiracy dalokkal, amit meghint az ember egy adag matekkal itt-ott. Milán hangja is tökéletesen beleillik a képbe, tökéletesen visz magával, habár néha fülelni kell a szövegekre, mert nem feltétlen veszed ki első-második, akár harmadik hallgatásra sem. De ez van, ha az ember nem hajlandó a torkára valami mebucainos cukorkát szopogatni, csak így tud krákogni.
Számomra az abszolút etalon dal, a már előzetesben megismert Divine Of Nature, ebben a szerzeményben benne van a matek is rendesen, meg a Cavalera groove, de úgy, hogy ott a már említett tökös Slipknot sound. Pláne a közepén a kiállós rész, amiből visszajönnek és letépik a fejedet. A Chain Reactionnel is hasonlóan vagyok, mivel ugyanerre a hangulatra épül fel. Mondjuk itt még kapunk egy kis grunge-os Alice In Chains-es gitárnyújtást is, ami csak még jobban magával ragad. Nem tudom mi történt a fejekben, de nagyon ráéreztek arra, amivel fel lehet kelteni az emberek figyelmét. A másik két örök favorit a Denying Our Reality és az albumot záró Tukdam. A záró tétel egy tökéletes instrumentális szerzemény, amely úgy koronázza meg az albumot, ahogy anno Mátyást tették a Duna jegén. TÖKÉLETES.
Ömlengjünk még egy sort vagy inkább felemelitek magatokat a kanapéról és megnézitek a srácokat élőben is? De nem dicsőítem tovább a zenekart. Legyen annyi elég, hogy itt hagytak nekünk egy tökéletes albumot az év első negyedévében.
Béke, Szeretet, Metal
