Október második felében jelent meg a Disturbed új műve az Evolution, és annak ellenére, hogy irdatlan nehezen vettem rá magam, mégis szeretném átbeszélni ezt a - valamilyen szempontból - megosztó korongot.
A Disturbed a nu-metal korszakból nőtt ki, habár kívülálló volt a szcénában, hiszen nem tartalmazott szoros értelemben rap betéteket, nélkülözte a lemezjátszós scratch használatát. Lehet ennek a különcségnek köszönhetően lett azon kevesek egyike, akik életben maradtak a korszak lecsengése után. Már egészen induláskor, önállóan, az első demókkal gőzerőkkel törtek be, ám az én emlékeim későbbről kezdődnek. A Queen of the Damned (Anne Rice) című film színvonala, messze elmaradt az előzménye, az Interjú a Vámpírral nívójától, viszont a díszlete, körítése, nyíltan célozta az akkori rocker társadalmat, kiszolgálta az aktuális tinédzser divatot. Maga a film nem ért el különösebb közkedveltséget, azonban a filmzene ott forgott a legtöbb metálos discman-jében. Az akkori trendnek megfelelően válogatták össze, mitöbb, öt dalt maga Jonathan Davis írt a filmhez és olyan előadók énekeltél el, mint Wayne Static, Chester Bennington. Ennek a soundtracknek volt az egyik darabja a Down with the Sickness. Innentől fogva megállíthatatlanul hódított, nem létezett rockdisco Down with the Diskcness nélkül, a jó öreg ZP-ben is rendre lement minden kedden. Néha kétszer egy éjszaka. Tíz évvel később még mindig mindegyik buliban felcsendült a Rocktogonban. Számos egyéb filmhez, jelentős sporteseményhez, műsorhoz felhasználták világszerte.
Ahogy jöttek sorban a Disturbed albumok, Billboard dobogók, milliós eladások, a zenekar egyre dallamosabb irányt vett, meghagyva a tajtékzó áramlást, lelkibeteg tárgykört a központban. Bevallom, nekem kedvemre való volt ez a dallamosság, miként a szövegeikben egyfajta tébolyultsággal vegyítették. Bizonyos téren egysíkú volt a struktúra valóban, viszont egyedien hangulatos.
Sejtettem, hogy a Sound of Silence sikerei felgyorsítják a folyamatokat, mégis elvárások nélkül estem neki az Evolution-nak. Elvégre a Sound of Silence eredendően egy kiváló dal, beleillik a Disturbed témáiba, alapvetően jellemzőjük feldolgozásokat készíteni, nem eveztünk messzi vizekre. Csak nem lesz akkora hatással az elkövetkezendőkre. Nem, a faszt nem.
Őszinte leszek, annyira keserves helyzetbe kerültem az Evolution beszámoló írásakor, hogy inkább hallgattam volna végig az Ossian életművet - kétszer. Küzdelmes lett a feladat. Mert történt egykoron, mikor lehetőséget kaptam írni a Rockstation-nél, letettem a nagyesküt, miszerint én ugyan nem fogok lehúzni semmit, megpróbálom pozitív kicsengésűre (fikamentesre) kihozni mindegyik publikációmat. Jelen szituációban ez egyszerűen kivitelezhetetlen.
Kezdődött ott, hogy az Evolution beharangozói, a studió felvétel jelenetek, maga az Are You Ready, mint első dal - az albumon, illetve megjelenésben egyaránt - kifejezetten ígéretesnek tűnt. Amolyan koncert indítós, tökös. Mondjuk ez csalás, mert a zenekar 14 éve írta az Are You Ready-t, csak folyton parkolópályára rakták, ugyanis állandóan akadt nóta, ami épp jobban egyben volt, gyorsabban állt össze kész állapotra. Egy nap Dan Donegan gitáros előszedte az archívból, David Draiman ihletetten ráénekelt, lelkes lett. Majd Donegan beközölte “Felismerted, hogy ezt 2004 -ben írtuk? Örülök, hogy végre befejeztük.” . Szóval ez nem ér.
Ezt követően a lemezen harmadik helyet, ugyanakkor szintén videót kapó A Reason to Fight viszont pofánvágott. Halljátok azt a dallam felépítést, azzal dalszöveggel karöltve? Kicsit áthangszereljük, simán beillik egy Disney betétdalnak! No nem mondom, hogy rossz zeneileg, de szörnyen dagályos.
Miként haladtam sorban a trackekkel, a korong közepénél, a Watch You Burn-nél, megadtam magam. Beláttam, ez ténylegesen más az eddigiekhez képest. Draiman előre megmondta: a komplett diszkográfiájukat nézve, ebben az anyagban van a legtöbb potenciál tömegeket elérni. Majd ezt megfejelve hozzátette: úgy érzi, ez a lemez a Disturbed “Black Albuma”. Kérem?!
Donegan egy nyilatkozatában azon szavakkal támasztotta ezt alá, hogy az Are You Ready a egyetlen, valamiképpen a klasszikus Disturbed -höz közel álló dal a Evolution-ön, a többi más irány. Oké, legyen. Haladni akarnak, nem lehet még további 25 évig őrjöngve mentális betegségekről rikácsolni, de láttunk már olyan példát, amikor a lírai hangnemre váltást sikerült felszínesség nélkül kivitelezni, ékes példája a Katatonia. Abban biztosan fejlődtek, hogy tágabb réteget találtak be. Csak ne lenne ilyen rohadtul pátoszi az egész modora. Egybevéve vontatott, túláradó. A tőlük megszokott társadalomkritikát sekélyesen prezentálják. Arra csak érintőlegesen térnék ki, hogy a Sound of Silence erre a kiadványra is rákerült - egy élő verziója Myles Kennedy-vel. Újrahasznosították, vagyis inkább kitöltöttek vele némi helyet, lehúzva róla még egy bőrt.
Pedig klappolt a helyzet egy remek alkotáshoz. A felvételeket Kevin Churko producerrel rögzítették, a The Hideout stúdióban. John Moyer basszusgitáros visszatérőként játszik az Evolution-on, tudniillik az előző lemezt kihagyta. Ott Dan Donegan játszotta fel a bőgőt, az összes többi gitárral egyetemben. Videó terén Robert Schober-rel dolgoztak együtt, aki egyebek között a Metallicának rendezett klipet (nekik volt valaha egyetlen jó klipjük?).
Epilógusnak azt mondom, egyetlen dalnak sincs húzása. Ettől függetlenül, nem silányak, csupán rosszul vannak kezelve. Kiélhette volna a Disturbed eme oldalát, egy különálló akusztikus gyűjteményben. Így, ebben a formában, azt gondolom az Evolution megosztó lesz, olyan téren, hogy világviszonylatban bizonyosan befutó, azonban a metal közönség számára fogyaszthatatlan.
