David Draimanék nyolcadik nekifutásra is hozták a kötelezőt. Az pedig, hogy ez önmagában elegendő lesz-e az egyéni üdvösséghez, jelentős részben attól függ, hogy az adott hallgató mikor kapcsolódott be a Disturbed-sztoriba.
A nu metal hullám farvizén az ezredfordulón feltűnt négyes lépésről lépésre távolodott el az időközben kifulladt irányzattól. A korai lemezeikre még különösebb fenntartások nélkül rá lehetett sütni a nu metal billogot, de időközben olyan tipikusan kortárs amerikai modern rock/metal intézménnyé váltak, melyre az ottani médiában folyamatos az igény. A Divisive pedig ki is szolgálja azt.
Az interjúkban az énekes maga is rendszeresen hangsúlyozza, hogy inkább hard rock, mintsem metal az, amiben a mai Disturbed utazik. A négyes ugyan lépésről lépésre haladt a közérthetőség irányába, de slágeresedés terén azért sosem mentek el a falig, így teljes hátraarcra sem volt soha szükségük. Azt azért zárójelben meg kell jegyezni, hogy az előző lemez, a 2018-as Evolution elég közel járt ahhoz a bizonyos, előbb emlegetett falhoz. A várt, illetve remélt kereskedelmi siker ugyan elmaradt, azonban a csapat a tengerentúlon abban a ligában focizik, amelyikből borítékolhatóan már nem is fog kiesni, hacsak valami drasztikus váltással önként nem nullázza le magát.
A Divisive alapján azonban nincs ok ezirányú aggodalomra. Tíz dal, szűk negyven perc, zéró kísérletezgetés. A két főember most is kitesz magáért, Draiman kellően karcos, de a rádiós slágerekhez szokott füleknek sem túl agresszív vokáljai gyorsan rögzülnek, a refrénjei meg szinte kivétel nélkül azonnal ülnek. Az idei anyagon a Love To Hate-ben hozza ki magából a legtöbbet. Ebben a körben kell megemlíteni, a hard rock veterán Heart zenekar Ann Wilsonjával közös duettjét, a Don’t Tell Me-t is, amely tűnjön elsőre bármilyen meglepő párosításnak, mégis működik. A hangszereléséből is adódóan nem egy tipikus sablon balladával van dolgunk. A gitáros, Dan Donegan tehát újfent olyan nótákat szállított le, melyekben jut tér a kimunkált vokáloknak, és amelyekre frontemberünk kedve szerint énekelhet. Donegan ha kell, szolidan villant is, a címadó vagy az előzetes single-ként kihozott Bad Man gitárszólóiban van is erre lehetősége. Az elektronikus dolgokért is ő felelt, melyekből az alapokba, és színezés gyanánt is épp annyi került a lemezre, amennyi a gitárcentrikus vonal híveinek sem fogja megfeküdni a gyomrát. A két statiszta, azaz a ritmusszekció, a basszusgitáros John Moyer és az ütős Mike Wengren persze hozzák a kötelezőt, de a Disturbed zenéje sosem az ő kreativitásukra volt kihegyezve.
A két eddigi single, a már emlegetett Bad Man és a nyitó Hey You tökéletes képet adnak a teljes lemezről, de kis túlzással a nyolc további nóta közül bármelyik mehetne kislemezre. Annak ellenére, hogy a Part Of Me és a Won’t Back Down képében egy kis (valódi) keménykedés is befért a végére, a Divisive egy egységes, egyben kockázatmentes lemez a tengerentúli mainstream rock/metal vonalról.
A rajongók teljeskörű kiszolgálása, így én kritikai felhangok nélkül most is elégedetten dőlhetek hátra. A korai, karcosabb vonal elkötelezett hívei meg feltehetően legkésőbb valahol az ötödik-hatodik lemez környékén már amúgy is lecsatlakoztak a bandáról, őket a zenekar – nyilatkozzanak az interjúikban bármit is - az idei dalokkal meg sem kíséreli újra magához édesgetni. Kortárs rádióbarát hard rockként az idei csomag kétségtelenül öt pontos, de a soron következő Disturbed lemezként is megvan egy életerős négyes.
