Nem tudom, hogy ki hogyan van azzal, amikor kedvenc zenekarának új lemeze jön és arról véleményt kell formálnia, de szerintem alapvetően kétféle út van: nosztalgiával vegyített rajongás miatt elfogultan és ezzel együtt a hibákkal szemben elnézően vagy rideg pragmatizmussal igyekszik meghatározni az ember a milyenségét a korábbi teljesítmények fényében. Őszintén a Die Krupps lemezekkel kapcsolatban én utóbbi metódust követtem mindig, mert a magazin hasábjain ez az ildomos. Viszont, ha azon agyalok, hogy Jürgen Engler és csapata milyen avitt színtérben igyekszik még mindig 2019-ben a lelket tartani, inkább örvendeznem kellene minimum minden új lemez miatt.
Az industrial metal megkerülhetetlen alapzenekara 2015-ben meglepően zseniális albumot rakott össze (főleg a 2013-as The Machinist of Joy lemezzel összehasonlítva), szóval a várakozás újra az volt, hogy itt valami jóság készült el. Az előzetesen kidobott Welcome to the Blackout dal is valami ilyesmit készített elő, noha nyakig volt tipikusan krupps-os sablonokkal, mégis kicsit - sablonos lett... Pattogós, darálós málházás, ami jól is fog szólni a koncerten, de akkor is hallottunk már ezer ilyet tőlük. És tény, hogy kellenek ilyenek is és vannak is hasonló dalok a lemezen, de hála Englernek, ennél több a Vision 2020 Vision. Habár ilyen hülye albumcímmel kijönni, megérne egy méretes taslit.
És amit említettem a Welcome to the Blackout kapcsán, a címadó első dal is ennek mentén vérzik el. Annyira megszokott klisékkel jön, hogy szinte nem talál el. Egyik füleden be, másikon ki. Szóval nagyjából nekem a harmadik dal környékén kezdődik el az album. A Wolfen elszállósabb témázása szépen megágyaz az Extinction Time-nak, ahol egy olyan vagány gitárszólóval támadnak, ami ugyan nem szokatlan, de mindenképpen váratlan. De ha már a váratlan dolgoknál tartunk: The Carpet Crawlers-re mindenki szakítson magának időt és helyet a fejében, hogy beengedje ezt balladát. Tényleg. Hogy Engler így is tud/próbál énekelni, az elsőre rohadt fura volt! Aztán többször hallgatva 'megszokja azt a fül' kategóriába küzdi magát, aztán szépen a szerethetővé válik lassan. A magasabb hangoknál mintha küzdene az életéért a mikrofon mögött emberünk, de komolyan nem tudok rá fanyalogni! Meg tudom magamnak magyarázni, hogy ez itt és így jó.
A lemez második felét valamiért többször hallgattam, amúgy nem szoktam ilyet csinálni, de sokszor a Carpet Crawlers-től kezdtem el és úgy tűnik, hogy a samplerek tekintetében többször nyúltak a már jól bevált módszerek felé (ez itt egy eufemizmus az önismétlésre), de azért fordul szerencsére komolytalanságba, csak megjegyzem, hogy például az V - Metal Machine Music albumot jobban vitte a hátán az, hogy kicsit többet kreatívkodtak - ezt cserélték most le már ismert panelekre.
A német nyelvű Obacht újra megerősíti bennünk, hogy miért alapvetően német nyelven szól jól az ipari metal zenei stílus, de a Fires és a a Destination Doomsday trió az album legjobb részét hozzák. Viszont a F.U. dalért annyira tudok haragudni... Persze alapvetően én is rühellem azt a kibaszott idiótát, akit hajlamosak vagyunk az Egyesült Államok első emberének nevezni, de nem hiszem, hogy van az olyan album, ahol egy komplett dal ér annyit, hogy Trumppal foglalkozzon, főleg ilyen infantilis módon, hogy "Fuck You". Jó, oké: Al Jourgensen Ministry-je egy komplett albumot szentelt neki az AmeriKKKant révén, de neki elnézzük, meg tőle valamiért hitelesebb, már csak annak okán, hogy amerikai...
Az összképet túlságosan nem húzza fel az utolsó két dal sem, de legalább nem ront nagyot. Így nincs katartikus élmény az album végén, csak vége van. Majd egy órányi ipari csapkodás és málházós robotolás, ami csak úgy kiúszik a füledből. És ez a leginkább jellemző a lemezre és így ez a legnagyobb negatívuma is, hogy csak úgy kiúszik a füledből. Pedig jó pillanatok vannak itt gazdagon, vannak jó dalok is. Tudom, hogy mi fog szólni koncerten és abban is biztos vagyok, hogy nagyot fognak durranni, de nem azokat kellene odahozni. Tudom, hogy a szögegyszerű Vision-Blackout tengely ott lesz, holott a Fires-Doomsday páros jobb lenne, még ha itt többen is mennének sörért a buliban.
Amúgy meg: rohadtul örülök, hogy nem adják fel az egészet és csinálják ezt az ipari szart, szerintem egyre kevesebb embernek, és új lemezekkel jelzik, hogy élnek, megvannak és nyomják. Plusz minden egyes új lemeznél van esély, hogy jönnek koncertezni és halljuk élőben a Fatherland-et, a Crossfire-t, a To The Hilt-et vagy az Isolation-t. Ahogy december 12-én az A38-on is - és remélem újra találkozom a faszival, aki anno a Dürerben úgy szorította Engler lábát bebaszva, hogy a frontember majdnem egy csizmával kevesebbel ment haza...
