Az Amerikan Kaos egy új formáció, amit Jeff Waters, az Annihilator főnöke hozott létre. A napokban megjelent első nagylemezt több vendégzenész segítségével vették fel, a játék neve pedig régi vágású hard rock. Abból is a jobbik fajta.
Az 58 éves kanadai gitárost és munkásságát a legtöbb olvasónk minden bizonnyal jól ismeri, hiszen az Annihilator főnökeként a thrash metal színtér egyik fontos szereplője. A legutóbbi sorlemezük, a Ballistic, Sadistic még éppen a covid-őrület előtt jelent meg, de a megfelelő promócióra (=turné) már nem volt mód. Jeff a lezárások alatt azonban nem a következő Annihilator dalcsokor megírásával foglalatoskodott, hanem egy régi álmát valósította meg: más műfajban is kipróbálta magát.
Persze nem Jeff az első, és nem is az utolsó, aki átkukucskál a maga emelte falakon túlra is, de érdekes egybeesés, hogy idén több ilyen lemez is várható. Az Amerikan Kaos anyaga mellett hamarosan érkezik Slash blues albuma, valamint a Category 7 nevű thrash-szupergroup, szintén hagyományos hard rock zenével. No de vissza a kanadai gitárfenoménhoz! Az Annihilator patinás nevét nem akarta bolygatni, és bár logikus lett volna saját néven próbálkozni, valamiért egy új zenekarnév bevezetése mellett döntött. Apropó, név. Nos, ezen még agyaltam volna Jeff helyében. Szerintem hülye név az Amerikan Kaos, a fura írásmód csak tovább ront rajta, ráadásul ahányszor ránéztem, mindig azt olvastam, hogy Amerika kanos, hehe.
Az eredeti terv az volt, hogy Jeff összerak egy lemezre való hard rock dalt, ehhez képest úgy megszaladt a dalírás, hogy három albumra elegendő téma gyűlt össze, és ezek meg is jelennek majd. A három albumon más-más jellegű dalok, és különböző zenésztársak szerepelnek: a nagyítónk alatt levő Armageddon Boogie már megjelent, és Jeff elmondása alapján az 1970-85 közti időszak rockzenéje, különösen a Van Halen és a Rolling Stones munkássága szolgáltatta az iránytűt hozzá. Jövő tavasszal érkezik az All That Jive, rock and roll-jellegű zenével, majd 2026 elején a The Sheeple Swing, ami valamivel súlyosabb lesz.
A következő lépés a zenésztársak megtalálása volt. Mindent, amin húrok vannak, Jeff szólaltatott meg, de fontos volt, hogy ne csak egymaga szerepeljen a lemezen. Az énekes az eddig ismeretlen Chandler Mogel lett, akiről annyit tudunk, hogy egy Foreigner feldolgozásbandában énekel, és Bob Katsionis billentyűs ajánlására került képbe. Már az első dal után kiderül, hogy jó választás volt: képzeljük el David Lee Roth és Bret Michaels orgánumát és lazaságát, adjunk hozzá valódi énektudást, és megkapjuk Chandler produkcióját. A legismertebb vendég Brian Tichy dobos, aki jelenleg is a The Dead Daisies tagja, de stúdiódobosként illetve bérzenészként megfordult a Whitesnake-ben, a Foreigner-ben, illetve Slash és Billy Idol mellett is – és a lista még folytatható a végtelenségig.
Összeálltak a dalok, megvoltak a zenészek, már csak a felvételek voltak hátra. A munka nagy része Jeff saját stúdiójában zajlott, amennyire csak lehet, hagyományos, analóg módon. Ennek ellenére nem egy csináld-magad projektről beszélünk, a már említett vendégzenészeken túl háttérénekes, külsős stúdiós szakember is részt vett benne. Régisulis, drága felvétel volt, ami becsülendő, annak tudatában, hogy nem várhatók sem milliós eladások, sem komoly arénaturnék; ami azt illeti, semmilyen turné sem. Igazi szerelemprojekt az Amerikan Kaos, ahol nem a zsebszámológép volt a legfontosabb eszköz a munka során. Arra is volt igény és büdzsé, hogy a borítót is „rendes” grafikus készítse, ráadásul nem más, mint Havancsák Gyula, akinek már több Annihilator-frontot is köszönhetünk, sok egyéb mellett.
Most, hogy szépen végigvettük az összes háttérinfót, akár el is indíthatjuk az Armageddon Boogie-t! A My Little Devil elején mintha csak a Hells Bells bevezetőjét hallanánk, nyilván nem véletlenül. A dal végül sokkal lazább, mint egy AC/DC szerzemény, és mint első találkozás, igazi meglepetés a hallgatónak. Remekül szól, Chandler flegmán, de karizmatikusan énekel, és egyszerűen csak jó érzés hallgatni.
A második dal (The Pasadena Four) egy „így írtok ti” jellegű szerelmes levél a korai Van Halenhez, és az egészségesnél határozottabban emlékeztet a Hot for Teacher dalra. Akárcsak a címadó, ami ugyanazt a lüktetést hozza. Értem én, hogy Alex Van Halen stílusát idézték meg, csak aztán jött vele a többi alkotóelem is. Távolról sem zavaró, csak túl szembetűnő – talán éppen az volt a cél, hogy még a legbotfülűbb hallgató is azonnal kiszúrja, hát sikerült. Az Armageddon Boogie esetében az örökre betapadó refréndallam is kipipálva.
Azt is észrevettem a két dal kapcsán, hogy Jeff mégsem tudott teljesen kibújni a bőréből. Láthatatlanul húzódik meg a két dal mögött a King of the Kill ízvilága, de általánosan igaz, hogy a metálos zakatolás és a feszes játék mindvégig jellemző. A heavy metal találkozik a hard rockkal, mondta Jeff, és tényleg ezt kínálja a csomag, ráadásul ettől lesz egyedi és igazán jó. Jeff akkora karakter, hogy már a puszta gitárjátékával ráncba szedi a dalokat, és hiába mondhatjuk, hogy az Armageddon Boogie csak egy zenei geg, mégis saját karaktere van. Jeff erős dalokat írt a lemezre, majd ahogy kell, rendesen „szétgitározta” őket, de így szeretjük, ezáltal került rá a saját kézjegye.
Mindjárt harmadikként egy feldolgozást is elővezetnek: a Roll on Down the Highway a Bachman-Turner Overdrive dala 1974-ből, csak megbolondították még egy kis zongorával. A Wait for Me (In Heaven) a kötelező lassú, és nem komolytalankodták el. Marad végig az akkordbontogatós akusztikus gitár, a végére még egy kis női vokált is illesztettek. Több dalban sima szöveges részekkel is fokozzák a laza hangulatot, a Nobody elején például Chandler megkérdezi, hogy „be van már kapcsolva ez az izé?” A dal szinte punkos hangulatú, jó dühös szöveggel, emiatt kicsit ki is lóg a lemezről. Vagy általa változatosabb – nézőpont kérdése. Mintha a Ramones játszaná a No Zone-t, csak modern hangzással; talán így lehetne elképzelni.
A továbbiakban ugyanezen recept szerint folytatódik a lemez: friss, életvidám hard rock dalok a 70-es, 80-as évek stílusában, a kor ismert bandáit hol direktben, hol burkoltan megidézve, mai hangzással, feszesen eljátszva. Az Our Love Song számomra a Toto-ra hajaz, a Make Believe színtiszta Poison, a záró Let It Go pedig a Def Leppard stílusjegyeivel kacérkodik, ha már nekik is van ilyen című daluk. (Tehát nem feldolgozás.) Én a magam részéről nem fogok panaszt emelni, hogy néhány dalban felfedezhetőek a hatások (egy komolyabb hajmetál szakértő számára akár mindegyikben), mert sosem vetemednek másolásra, inkább az elődök előtt tisztelegnek. A készítők minden bizonnyal jól szórakoztak közben, és azt akarták, hogy mi is ezt tegyük.
Jutalomjáték, stílusgyakorlat, ajándék a rajongóknak – bármelyik közhelyet elsüthetjük, de ahogy a címben is írtam, az Armageddon Boogie leginkább egy meglepetéslemez. Már a létezése is az, hiszen olyan régóta lógott a levegőben, hogy hittem is meg nem is, hogy egyszer még meghallgathatom. Azzal is túlszárnyalta az elvárásaimat, hogy végül nem egy Jeff Waters egotrip lett, hanem csapatmunka eredménye, értékelhető egyéni teljesítményekkel. Az már csak hab a tortán, hogy olyan különlegesség lett, amilyen nincs a jelenlegi mezőnyben. Ha a két folytatás is ilyen erős lesz, minden jóérzésű rockrajongó elégedetten csettinthet majd – aztán kezdhetünk lobbizni egy friss Annihilator anyagért…
