Bármennyire is igyekszünk a keményzene fő ütőerén rajta tartani az ujjunkat, van, hogy elsiklunk egy-egy új kiadvány megjelenése fölött. Még akkor is simán elő tud ez fordulni, ha történetesen gyermekkorunk meghatározó zenekaráról van szó. Ez történt most a Die Krupps új lemezével kapcsolatban, amikor nagyjából teljesen váratlanul megjelent az új lemez augusztus 28-án. Ha már így alakult, akkor nézzük is, hogy milyen lett a V - Metal Machine Music.
Először is nézzük meg közelebbről az album címét. Nem lehet figyelmen kívül hagyni az utalásokat, amik minket a legszebb időkre emlékeztetnek. Először is a római ötös a cím elején nem lehet véletlen. Korábban is használta már ezt az elnevezési módot a zenekar, olyan albumok jöttek ki ezen formátum alatt, mint a II - The Final Option (ami nagyjából minden idők legjobb ipari metal albuma), vagy a III - Odyssey of the Mind. A másik utalás pedig maga a cím, ugyanis az első, valóban ipari metalt hozó album egyik legtipikusabb dalának címe is egyben.
Szóval azért volt várakozás bőven előre, még mielőtt a lejátszóba került volna az új lemez. Csalódást nem okozott, ez elöljáróban elmondható, viszont önkéntelenül felmerül az emberben, hogy ha már hallgatja, akkor milyen kontextusban hasonlítsa össze a korábbi lemezekkel, már ha egyáltalán kell. Mert ugye a The Machinist Of Joy egy nem túl erős, és főleg inkább EBM alapokra épített lemez volt, egymás mellé tenni a két lemezt nem sok értelme van. A régiekkel összevetni viszont igazságtalanság volna.
De rátérve a lényegre az új lemez mindjárt dupla lemez formátumban jelent meg, ami a valóságban azt jelenti, hogy van az első lemezen 13 új dal, a másodikon pedig van 8 átdolgozás, remix, demo, stb. Természetesen írásunk csak az első lemezre fókuszál. Aminek fókuszában végre újra a vastag és kőkemény riffek vannak, amit az első megjelent dal, a Battle Extreme is előrevetített nekünk és szerencsére nem csak ígéret maradt.
Rövid intro után egy német nyelvű dallal, a Kaltes Herz-cel nyit az album, nem is akárhogyan. Tempós és ütemes trappolással indulunk meg előre, egészen jó hangulatba kerül tőle az ember. Amúgy még egy dal a lemez végén ‘beszél’ németül, a többi angolul szólal meg. Ez ízlés kérdése, nekem abszolút bejön, ha anyanyelvükön üzennek.
A fenti lendületet a már korábban emlegetett Battle Extreme nyomja tovább, remek érzékkel nem hagyja magára a hallgatót, ami ugyan a következő dalra nem mondható el: a Fly Martyrs Fly inkább csak sodorja magával az embert a kissé monoton refrénjével, de valamiért mégis remek indulószerű nótává alakul. A The Truth a lemez egyik leginkább eltalált dala. Az elképesztő darálás mellett mintha megtalálták volna a 90-es évek sampler témáit és ezt összeállítva néhány új gondolattal, megkaptuk a szinte tökéletes Die Krupps receptet. A Road Rage Warrior nekem kicsit az EBM világot jobban idézte, mint kellett volna. A The Vampire Strikes Back szóviccéért nem tudok megbocsátani, még ha a dallal amúgy semmi gond nincs, mondjuk nem különleges ez sem, hacsak az nem, hogy a lemez legjobb dalát előzi meg. Komolyan hiszem, hogy az Alive In A Glass Cage majdnem Fatherland-i magasságok környékén jár és tudom, hogy ez szinte hihetetlen kategória, de tényleg nagyon jól sikerült. A Branded és Kaos Reigns duó kissé darabosabb és iparosabb munka, nem rosszak, de kissé unalmasabbak.
A The Red Line és a Bonded By Blood esetében viszont már visszakapjuk a lemez jól megszokott “kattogását”, remek dalok ezek is. A végére pedig a másik német nyelvű nóta, a Volle Kraft Voraus marad és ahogy a címe is takarja egy erőtől duzzadó támadás a hallójáratok ellen. Kemény darálás végig és egy-két meglepő szóló is belefért még a képletbe, tényleg nem igazán volt ez jellemző a korábbi dalokban.
Ezen album apropóján sokkal szívesebben mennék Die Krupps koncertre, mint bő másfél éve, pedig az is mekkora buli lett a végére. Sokkal közelebb került a zenekar ezzel a lemezzel a kilencvenes években eresztett gyökereihez és egy ahhoz mérhető albumot kaptunk 2015-ben, ez mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény. Hogy fogok-e tíz év múlva mondjuk egy Alive In A Glass Cage-re ugrálni, talán - de hogy fogok-e egy Fatherland-re, szinte biztos. Igazságtalan összehasonlítás, ennek fényében pláne kirajzolódik a lemez értéke.
(4.5/5)
