Keresztény nu-metal. Ez a jelző már a kétezres évek elején is érdekes volt. Sokkal inkább helytállónak látnám, a vallásos metal vagy valami hasonló megnevezést. Hihetetlen, hogy a Payable On Death már több, mint harminc éve aktív. Az is hihetetlen, hogy az igazi sikert hozó albumuk már lassan huszonöt éves lesz. Még hihetetlenebb, hogy az elmúló világhír után is talpon tudott maradni a zenekar. Aztán itt vagyunk most 2024-ben és a soron következő albumukról fogunk most beszélni, hiszen a Nemzetközi Star Wars nap előtt megérkezett a zenekar tizenegyedik albuma, itt van a Veritas.
Veritas: Latin kifejezés, aminek jelentése igazság.
Őszintén megvallva nagyon féltem ettől a lemeztől. Számomra tizenkét évesen a P.O.D. egy hatalmas zenekar volt, akik olyat alkottak, amit azóta is imádok. Igaz, hogy az elmúlt tíz évben voltak jó megmozdulásaik, amikkel nyomott tudtak hagyni maguk után a sárban, de azért nem az a zenekar már, akit csak úgy előveszek egy álmos szerda délutánon. De még mindig szebben és sokkal több tisztességgel öregednek, mint koruk másik nagy favoritja a Puddle Of Mudd. Tényleg húzós időszak közepén vagyok, rengeteg munkával fűszerezve. Így jött szembe a tizenegy dalt tartalmazó tizenegyedik album. Az első hallgatásnál, ami egyből feltűnt már az első három dalnál, hogy a lemez olyan patikán szól, hogy nem lehet sehol fogást találni rajta. Tökéletes a hangzás, marhára tetszik. Így egy csatát már meg is nyert a zenekar, innentől csak szórakoztatni kell.
Ezek után pedig folyamatosan hallgattam napok óta a lemezt. Az előzetesen megismert dalok külön-külön nem tetszettek, ezt már most meg kell jegyezni. Ezek után pedig egyetlen fontos dolog van. Mikor harmadik napja hallgattam a lemezt, ráírtam a Főszerkesztőre és azt mondtam.
“Ati, bajban vagyok az új P.O.D. lemezzel kapcsolatban! Szívem szerint csak annyit írnék, hogy kurv@ jó”
És ez a véleményem azóta se változott semmit a sokadik hallgatás után sem. Simán ki merem jelenteni, hogy a Veritas ott lesz az év legjobb három lemeze között. Az egész album folyamatosan szórakoztat, minden dal más valamiért, minden dalban találok valami kapaszkodót. Ilyet pedig még nem csinált soha a P.O.D. ! Írtak remek dalokat, de az albumjaik egy idő után mindig unalomba fulladtak. Azonban most ez nem történik meg. Valami hihetetlen, hogy milyen energia van az egész lemezen. Érződik, hogy ehhez a lemezhez az egész zenekar hozzájárult és bele adta, amit kellett. Nem tudok rosszat mondani a lemezről, imádom a sötét borítójával együtt! A kérdés csak az, hogy mikor érkezik a vinyl?
Keretbe foglalva az összes dal tényleg hatalmasat megy. A Dropnál érezhető volt már, hogy sikeres dal lesz, aminek lesz ereje, de igazán itt mutatja meg az arcát. Az egészben benne van az a dög, az a húzás, ami a kétezres évek elején vitte előre a zenekart. Ezek mellett pedig amikor azt hinnéd, hogy majd jön egy gyilkos groove, akkor nyomja meg a STOP gombot a zenekar. Ettől csak még jobban tetszik a dal! Remek felvezetése az albumnak, Randy Blythe pedig tökéletes választás a dalhoz és a “gonosz” részekhez. A dal végén pedig a húzás, ami érkezik a lelassított riffel, tökéletes, pláne úgy, hogy arra rápakolnak egy olyan témát, amit Skrillex is irigyelne. Ezek után érkezik az én egyik kedvenc dalom az I Got That személyében. Van benne egy adag reggae hangulat, de közben a refrén ként tetszelgő távol-keleti hangulatú téma is nagyon magával tud vinni. Ellenben az igazi állatság akkor jön elő, amikor Sonny kiengedi a hangját úgy rendesen. Olyan ordítást vág le a csávó, amit még soha nem hallottam tőle. Tényleg benne van minden, ami eddig a torkán akadt. A zenekarnál nem újkeletű dolog, hogy vendégénekeseket hívnak egy-egy dalban. Abban sincs semmi új, hogy hölgyet hívnak meg, hiszen már Katy Perry is énekelt Sonnyval, mikor még sehol sem volt a Fireworks dala. Totál kézenfekvő, hogy az Afraid To Die-ba, ha a zenekar női énekest akart, akkor korunk most egyik legjobban menő torkát hívja meg. Azonban az már meglepő, hogy, Tatiana Shmayluk nem az ordibálós profilját mutatja. Tati egy különleges ízt ad a dalnak, amitől ebben a közegben újra és újra meghallgatom ezt a dalt is.
A Dead Right számomra a Boom-os időket hozza vissza. Megvan benne az az energia, de közben ezt folyamatosan tudja fokozni. Nekem ezek a sampleres betétek, ami a dalban is van, nagyon tetszenek. Noha semmi új megoldás nincs a dalban mégis Marcus riffjeivel kiemelkedően jó témák állnak össze. A Breaking ugyancsak a sikeres korszak hangulatát idézi. Érdekes, hogy így az album közepén érződik az, hogy a srácok csomószor csinálják azt, hogy finom témára ráhozznak valami torzított gitárt, amivel megtörik azt a sémát, amit elvárunk egy-egy daltól tudat alatt. Nincsenek hatalmas, über technikás gitártémák mégis folyamatosan húz magával az album. A Lay Me Down (Roo’s Song)-nál esik le, hogy egy az egyben vissza kanyarodtunk a régi idők vonalához, de mindezt úgy tolják az arcunkba, hogy nem nosztalgia érzés lengi körül az új szerzeményeket.
Az összes dalról elmondhatnám még, hogy mennyire jó, de minek? Hallgasd meg, hogy a We Are One (Our Struggle)-nek milyen húzása van és egyből megérted miért imádom ezt a lemezt. Nálam az év egyik legjobb lemeze, de az is biztos, hogy a zenekar munkásságának a legjobb anyaga!
